Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van.
Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.
S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet "spontán". Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

A zord tél után a hivatalos tavasz égzengéssel, záporesővel érkezett. És menetrendszerű akkurátussal megérkeztek San Diegóba a fecskék. A megfigyelők jelentik, mintegy 2500 fecske telepedett San Bernardo környékére - mint minden évben, most is szállást vettek egy kolostor árkádjai alatt, és nekiláttak iszapból és sárból fészket építeni. Tízezer mérföld távolból, Argentínából jöttek, és minden évben pontosan a hivatalos tavasz napján érkeznek. Ebben - mint a heringek vándorlásában - van valami hátborzongató.

Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emléklét lepi be a feledés pora, hanem műved anyagi is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül.

"Lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz.... elfárad az ember.
... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet. "

Márai Sándor

Neve így csengett a szobákon át. Mintha ezt mondták volna: érdekes, van valami más is a világban, mint az önzés, a szenvedély, mint a hiúság... s mert mindenütt ott volt ahol kellett, soha nem látták. S mert mindig jókedvű volt soha nem kérdezték hogyan lehet jókedvű, mikor elment a férfi akit szeretett, s meghalt a gyermek, akinek a teje készült.

Van más is, s homályosan tudták ezt. Van egyfajta testvériség, mely több, sűrűbb, mint az ikreké az anyaméhben. Az élet összekeverte napjaikat és éjjejiket. Tudtak egymás testéről és álmaikról.

Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba, de néha módja van elmondani. S ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni. S azt hiszem az e fajta hallgatás lehetett az eredendő bűn is amiről a Biblia beszél. Van valamilyen őshazugság az életben. Sokáig tart, míg észreveszei az ember.

Tehetség, szándék: mindez kevés. Most már tudom hogy kevés. Az alkotáshoz kell még valami más is. Valamiylen különös erő, vagy fegyelem, vagy a kettő együtt. S azt hiszem ez az amit általában jellemnek neveznek.

Sok múlik a nőkön is. - gondolta ilyenkor dünnyögve, tartozodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki helyén állott az életben. S nemcsak az almáriumok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte minden a helyén van. A kamra éppenolyan tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobában, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázában elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá: egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés. Mely nélkül nincs összhang a szívekben. S a bútorok is olyan sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniük a háziak perpatvarában. Az ilyen házakban, ahol egy okos asszony és türelemes férfi tartott rendet nem didergett a vendég télidőn sem, mert szilváriumnál és a bükkfával fűtött böffentgetve és dohogva melegítő öreg cserépkályhánál is kellemesebb meleget árasztott az a nyugalmas szívélyesség, mely szóval, mozdulattal, pillantással valahogy mindent a maga helyére tett.

Most végre csakugyan hazindult utasaival a vörös postakocsi. Döcögött a májusi fényben a batár, s minden benne volt és vele utazott, amitől Szindbád az életben szenvedett, s amit szeretett. Lassan hajtott a kürtőkalapos kocsis. Már elhagyta a hatvani vámot, s elhagyott mindent, ami az élet bűvölete, kedvessége, nyájassága, értelme volt. A világ elmaradt a batár mögött és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk. Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament. A gyertya csonkig égett, s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát: most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak. Mikor vége van valaminek.

Sok időbe tellett míg a hajós megtanulta, hogy a nőkért csak bizonyos óvatossági rendszabályok mellett érdemes szenvedni. Halántéka deresedett már, mikor megtudta, hogy az emberi kapcsolatokat nem szabad a távoli és hömpölygő időbe építeni. A pillanat könnyű indiánkenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos dúslombú partjai között. S aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt felborult és eltűnt a szevedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez és túlbecsülték azokat.