Egy éjszakai esőről ír Zola, a Földben, egy esőről, ami rettenetesen forró és száraz nyáréjszaka után boldog és termékenyítő dühvel szakad rá a francia szőlőkre s gőzölni és érni és illatozni kezd hűvös érintése nyomán a földben erjedő mámor ez a néhány oldal Zola egész művében az a pillanat, mikor a prózaíró költő volt, s e néhány sor nehéz illata száll föl a domb oldalán, ahonnan ellátni Tokaj és Patak felé.

Néha ez a riadt vágy, eszmélet, figyelmeztető hang: „Lassan! Élj lassan!”
Mintha az életet, mint egy is lámpa lángját és kanócát, lecsavarni is lehetne, kisebb lángra fogni az égést! Igen, lassan kellene élni. Ne csak azért, mert a „lassan” legtöbbször – nem mindig – „tovább is. Lassan kellene élni, mert „lassan” annyi is, mint figyelmesen, mint közelebbről, mint igazabban, mint emberibben élni. Az ember kilenc hónapig érik a világra. Az emberi törvény szerint kilencven évig illene érni a halálra, hogy megértsünk az életből valamit.

Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjában van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. A nagy könyvek mindig mesekönyvek. Ilyen a Biblia, ilyen Tolsztoj, ilyen mindig, minden igazi vers, örök történet. Mert az élet és a lélek alján a mese van, mely néha monda - ilyenkor népek írják, néha hitvallás, mikor próféták írják, néha történet, mikor a nagy írók írják: de a hang és magatartás, mellyel ez írások a világhoz fordulnak, mindig a szűkszavú ősi mese hangja és magatartása. Az emberiség várja a mesét, s a próféta, az író, a tudós csak e mesehangon közelítheti meg igazán és véglegesen az emberek lelkét. Mert minden író Keleten él kissé, a datolyafa alatt ül, s az emberiség köréje telepszik és kéri: "No mesélj."

Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van.
Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.
S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet "spontán". Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

A zord tél után a hivatalos tavasz égzengéssel, záporesővel érkezett. És menetrendszerű akkurátussal megérkeztek San Diegóba a fecskék. A megfigyelők jelentik, mintegy 2500 fecske telepedett San Bernardo környékére - mint minden évben, most is szállást vettek egy kolostor árkádjai alatt, és nekiláttak iszapból és sárból fészket építeni. Tízezer mérföld távolból, Argentínából jöttek, és minden évben pontosan a hivatalos tavasz napján érkeznek. Ebben - mint a heringek vándorlásában - van valami hátborzongató.

Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emléklét lepi be a feledés pora, hanem műved anyagi is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül.

"Lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz.... elfárad az ember.
... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet. "

Márai Sándor

Neve így csengett a szobákon át. Mintha ezt mondták volna: érdekes, van valami más is a világban, mint az önzés, a szenvedély, mint a hiúság... s mert mindenütt ott volt ahol kellett, soha nem látták. S mert mindig jókedvű volt soha nem kérdezték hogyan lehet jókedvű, mikor elment a férfi akit szeretett, s meghalt a gyermek, akinek a teje készült.

Van más is, s homályosan tudták ezt. Van egyfajta testvériség, mely több, sűrűbb, mint az ikreké az anyaméhben. Az élet összekeverte napjaikat és éjjejiket. Tudtak egymás testéről és álmaikról.

Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba, de néha módja van elmondani. S ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni. S azt hiszem az e fajta hallgatás lehetett az eredendő bűn is amiről a Biblia beszél. Van valamilyen őshazugság az életben. Sokáig tart, míg észreveszei az ember.

Tehetség, szándék: mindez kevés. Most már tudom hogy kevés. Az alkotáshoz kell még valami más is. Valamiylen különös erő, vagy fegyelem, vagy a kettő együtt. S azt hiszem ez az amit általában jellemnek neveznek.