Jelenlegi hely

Történet a jóságról

Beküldte Ady - 2018. február 6.

"Az asszony, aki elmondta a történetet a jóságról sokat cigarettázott és sírt. Már nem volt szép. Éveken át csak jó volt: fokozottan és elkeseredetten jó.

A kettő nyilván nem ugyanaz. Szépségét ráfizette a jóságra. Ez az asszony sokáig csak férjét szerette, senki mást. Fiatalon kerültek össze és négy évig boldogan éltek. Az ötödik évben a férj látóideg-sorvadást kapott és megvakult. Egy évig a szobában ült, nem mozdult a karosszékből, az első hónapokban nem is beszélt. Vaksága második fél esztendejében kezdett csak beszélni: halkan, suttogva, titokzatosan, csak a legszükségesebb szavakkal. Szégyellt beszélni. Élni is szégyellt. Egyszer az ablakhoz támolygott, de idejében lefogták. Éjjel-nappal vigyáztak reá.  A vak férfi éjjel letérdelt felesége elé és a nagy ajándékot kérte tőle: a halált. De az asszony fölemelte, ölbe vette, becézte, mint egy nyűgös gyermeket korholta: majd – mondta, még nincs itt a halál ideje. A férfi 35 éves volt ebben az időben, az asszony 28. A férfi nem akarta vakon szeretni az asszonyt. A hitvesi ágyban elhúzódott ölelése elől, védekezett az asszony csókjai ellen, sztrájkolt. Az asszony kétségbeesetten küzdött a vak férfiért. Néha már maga se tudta mit szeret így a férfin, mit szeret ilyen eszeveszetten-őrjöngve. A vakságát is szerette. Nem bírta megérteni, felfogni, hogy a férfi nem lát. Aztán megértette, hogy ez a szép egészséges, erős férfi, aki nem akar nyomorékon tovább élni és szeretni, az övé. Egészen az övé: úgy az övé, ahogy asszony ritkán birtokolhat férfit. A vak ember nem nyújtotta ki kezét ételért, nem állt föl a karosszékből, összeszorított fogakkal, mozdulatlan arckifejezéssel hallgatott. Talán azt találta ki, hogy erősebb lesz az életnél, a vakságnál, tragédiájánál. Ha sztrájkol, ha megtagadja az életnek azokat az apró kis hulladékait, amelyeket tapogató keze még összekoldulhatott. Ezért hallgatott mozdulatlanul. Az asszonynak súgta csak egy évig minden nap: ölj meg. És elhárította a gyöngédségeit, az asszony csókjait, az étel kifordult szájából. Egy időben erőszakkal mesterségesen kellett táplálni. Néha verekedtek éjszaka. A vak ember két ököllel verte az asszonyt. A sötétbe hadakozott, védekezett, de az asszony megfogadta, hogy nem adja oda férje életét a halálnak. Két kézzel tartotta, leheletével melengette, szájából etette, szagával, tapintásával, szavaival elborította, minden módon igyekezett közölni magát a vak férfival. Az csak ordított és nyögött: nem, és ölj meg.

A második esztendőben a férfi elfáradt. Talán el is hülyült kissé. Már nem tiltakozott, ha felolvastak neki, közönyösen hallgatta a híreket. Eltűrte, hogy a világ hangzavara behatoljon az ő sötét csöndjébe. Csak éppen nem vágyott semmire. Soha nem mondta, hogy zenét szeretne hallgatni, vagy enne valami jó falatot, vagy ültessék ki a napra. Az asszony nem fáradt el. Ott ült a férfi mellett, fogta kezét, halkan beszélt hozzá gügyögve, a szeretők tolvajnyelvén. A férfi nem válaszolt. Akkor az asszony megvizsgálta lelkiismeretét, s úgy vélekedett, hogy nem volt elég jó a férfihoz. Nem elég szeretni – gondolta, helyesen kell szeretni. Ő is behunyta szemét órákon át, megosztotta a férfi sötétségét, de erről nem szólt senkinek. Iparkodott hunyt szemekkel járni a szobában, átvenni a férfi roncsolt életérzésének tapasztalatait. Csukott szemekkel evett, öltözött és vetkőzött. Keveset beszélt, s elhatározta, hogy jó lesz: igazán jó, olyan jó, mint a bűnbeesés előtt lehetett az ember. Ösztönös lesz és szándéktalan, átadja magát teljesen a végzetnek. S közbe törte fejét, mit tehetne még. Mit mondhatna a férfinak? Szavakat, melyek meghatják, vagy felvidítják, kicsalják abból a sötét közönyből, melyben elmerült. Mert borzadva érezte, hogy a férfi nem bocsájt meg neki.  Hallgatása és vaksága mögött mélyen gyűlöl minden életet. Az ő látó és egészséges, jóságos életét is. De észrevette, hogy a szavak, melyeket a jóság, a végtelen és föltétlen jóság tartalmával iparkodott megtölteni teljesen olyanok, mint a köznapi szavak, melyeket boldog, tehát komisz, egészséges emberek is használnak. Különösségeken törte fejét, de mindig színésziesen csengett, mesterkélten. A vak férfinak sem mondhatott idővel mást, mint amit régen az egészségesnek mondott, ilyesfélét: itt a posta, Irén is írt, kéri vissza a fűzőt; vagy: szenet kell rendelni; vagy: melegedik már, délután kámforba teszem a bundámat. A férfi a pokol legmélyebb körében senyvedett, s közben meglepetéssel vette észre, hogy a legnagyobb fájdalom, mint a legnagyobb boldogság közhelyei hasonlítanak egymásra. Idővel nagyobb gondja volt, hogy a vak férfinak idejében hashajtót adjon be, vagy új inget csináltasson neki, mint a vakság ténye. S egy napon borzadva vette észre, hogy unatkozik. Unja a férfi vakságát. Akkor nem tudta még – mondotta – hogy az életben mindent megununk, nemcsak a boldogságot, hanem tulajdon szenvedéseinket is. Nemcsak az élőket, hanem halottainkat is. Megunjuk az is, ha mártírok vagyunk, s megunjuk azt is ha mártír érettünk valaki. De ezt sokáig nem merte magának bevallani. Ott élt a férfi mellett, ápolta és szerette, mint valamilyen flagelláns apáca. Gyakorolta magát a lemondásban, az önzetlenségben, az önfeláldozásban. Mint egy irgalmas diakonissza iparkodott megölni magában minden gyöngédséget, hogy az igazi jósággal, a személytelen mintegy ízetlen-színtelen közönnyel szolgálhasson fokozottabban a szenvedésnek. Megtanulta, hogy a nagy fájdalmakat, a lelkieket, csakúgy, mint a testieket csillapítja és enyhíti a szakszerű és gyakorlati készség. De aki haldoklik, nem szereti, ha közbe babusgatják. Ezért hallgatott. Már nem is vigasztalta a férfit. S már egyedül hagyta néha délutánonként, elment a városba sétált, vagy dolga után járt. Már nem főzette minden nap a férfi kedvenc ételeit, már olyast is főzetett néha, amit ő szeretett, de a férfi utált. Már nem vásárolta a legfinomabb dolgokat a férfi számára. Beérte selejtes, olcsóbb áruval is, s titokban irtózva ilyesmiket gondolt: úgysem látja szegény. A férfi már beszélt néha. Kért egy és mást, apróbb kényelmi szolgálatokat és előfordult, hogy az asszony reászólt: - Hagyjál fiam, most nem érek rá!

A vak ember ilyenkor hallgatott. Az asszony kétségbeesetten iparkodott jó lenni, s borzadva érezte, hogy lelke eltelik unalommal, közönnyel és gyűlölettel. Már gondolt arra is, mi lenne, ha egy napon meghalna a férfi, s ilyenkor bűntudatosan letérdelt férje elé és a csüggedt, vak kezeket csókolgatta. Már nem kérlelte a férfit, hogy szeresse, s vakságának harmadik esztendejében megcsalta a férjét a kezelőorvossal. Most már veszekedett is vele. Ágyát kivitette a közös hálószobából, új ruhákat csináltatott, ápolónőt fogadott férje mellé, későn járt haza, legtöbbször be sem ment a férfi hálójába. Az új szerelemben hempergett, páváskodott. Érezte, hogy gonosz és tehetetlen önnön gonoszságával szemben. Érezte, hogy a jóság nem valamilyen permanens emberi képesség és tulajdonság. A legtöbb, amire ember képes, ha néha, ritkán nem védekezik tulajdon jósága és jóravaló készsége ellen. Minden más embertelen hazug. Ezért csak élt, mint azelőtt, mikor látott még a férje. Kedve szerint élt: néha jó volt a férfihoz, s néha goromba. Néha tréfált vele, s néha nem szólt hozzá napokon át. Ebben az időben a férfi kezdett magához térni. Az ápolónő karján sétált néha a városban, kérte, olvassák föl neki az újságot, levelezett külföldi tudományos intézetekkel, s gyakran veszekedtek. Egy éjjel a harmadik esztendőben a férfi megölelte és ő eltűrte ölelését. Így éltek négyesben: a vak férfi, az asszony, ápolónő és a kezelőorvos, akit később felcserélt egy elöljárósági hivatalnokkal. Nem éltek jól és nem éltek rosszul, de éltek.

Akkor megértettem – mondta az asszony – hogy a jóságot nem lehet elhatározni és gyakorolni, mert az ilyen jóság gyilkos és irtózatos. Az a jóság, amitől átmelegszik és termékeny lesz az élet: zagyva és salakos. Sok aljasság, sok közönségesség, sok szenvedés, sok unalom és kétely adják össze a jóságot. Ha nagyon akarjuk nem sikerül. Ha nem is akarjuk már, mert elfásultunk a jóságra való készségben, egyszerre derengeni kezd életünkben. S valahogy világosabb és melegebb lesz körülöttünk minden. A jóság – mondta sóhajtva – nem az, ha jók vagyunk. Inkább csak az, ha nem akarjuk föltétlenül és mindig, minden áron a rosszat. Mikor ezt a másik, gyarlóságokkal, aljasságokkal és ordenáréságokkal kevert jóságot megtanultam, tudtam adni a férjemnek is valamit, amitől visszatért a kedve az élethez. Ez a történet – s szomorúan nézett és púderezni kezdte az orrát."

 

Márai Sándor

Szavazatok száma: 0