Jelenlegi hely

Márai Sándor: Ólomöntés

Beküldte Ady - 2017. január 26.

Nagy lábast hoztak be, tele vízzel, s a szoba közepére állították. Horpadt pléhkanálban, a borszesz lángja fölött, apró ólomdarabkákat olvasztottak, azután kapukulcsot tartottak a víz fölé s a megolvadt ólmot óvatos mozdulattal – a kulcson át – a vízbe öntötték. Az ólom sistergett a vízben s rögtön megalvadt. A családfő feltűrte kabátujját s óvatos ujjakkal, mintha rákot halászna ki a fürdőkádból, kiemelte a lábasból a torz öntvényt.

- Csak az árnyék számít! – kiáltozták. – Vetítsd az árnyékát a falra!


Éjfél elmúlt már. A városban még zúgtak a harangok. Mindenütt emberek ölelkeztek e pillanatban, férfiak és nők, óvatosan, hogy az urak estélyi ruháját ne maszatolja púderrel az alkalmi ölelés. Egyesek visítozó malac farkát szorongatták, merengő és ijedt arckifejezéssel. „Jobb lesz!” – mondták az optimisták. S az öregebbek óvatosan: „Ne legyen rosszabb”. Sokan halottaikra gondoltak e pillanatban. Sokan ezt gondolták: „Készpénz, egészség!” – s titokban, két ujjal, megérintették az asztal fedőlapját. Az egészen öregek csak bólogattak, a hideg tálak felé sandítottak, mert éjfél után kezdődött a büfé. A rádió boldog újévet kívánt mindenkinek, az egész emberiségnek, kötelességszerű udvariassággal: egészen boldog újévet, betegség, pénzgondok, unalom és jégkár nélkül. Sokan sírtak. Sokan már boldog önfeledtséggel, részegen néztek maguk elé.

Az ólom árnyéka sötéten megmaradt a falon, mint a légypiszok, melyet vegyiszerekkel lehet csak lemosni. A családfő, két ujjal, lassan forgatta az ólomdarabot, új és új szögbe állította, bólogatott és morgott. A család ott állott körülötte s kételkedő, reménykedő, gúnyos, alázatos, fölényes és aggódó pillantások követték az árnyékot. „Fegyvert mutat” – mondták a pesszimisták, – „torpedózúzmót mutat, huszárt karddal, pikás muszkát”. S a fiatalok: „Sítalpas embert mutat, törött lábbal”. S a család idősebb nőtagjai: „Drágaságot mutat”. Ezt nem értette senki, de a nagy zűrzavarban elfeledtek tiltakozni. És a dévajok: „Bölcsőt mutat, bölcsőt és cuclit”. A családfő kis zászlót látott az árnyékban, miniatűr zászlót, akkorát csak, mint egy pártjelvény; de lehurrogták. Az öntött ólom árnyéka a valóságban nem mutatott semmi foghatót és értelmeset.

Amit mégis mutatott, az lehetett a lochnessi szörny, de lehetett gróf Apponyi Albert alcéle is, vagy a touloni hadikikötő egyik szöglete a mólóval. A tárgyak gonosz önkényével sztrájkolt és nem mutatott semmi olyat, amit a csodavárók reméltek tőle. Ősformákat mutatott, csúcsokat és szögleteket, csúfondáros torzalakokat, bütyköt és kampót. Még egyszer megolvasztották és kiöntötték, de most félreérthetetlenül olyan kiskutyát mutatott, amely csontot nyelt és hasztalan guggol az úttest szélén, nem bír megszabadulni tőle.
  Közben elmúlt éjfél s már nyakig benne éltek az új esztendőben, amely pontosan olyan zajtalanul kezdődött, mint az idő minden szakasza, s éppen úgy telítve volt valamilyen sűrű, láthatatlan, szagtalan és íztelen végzettel, mint az elmúlt kedd vagy csütörtök. Akinek rákja volt az elmúlt évben, annak az új esztendőben is rákja volt, s akinek nem volt pénze az ó-esztendőben, annak az újesztendőben sem volt pénze. „Nem mutatott semmit” – mondták a családtagok csüggedten, – „sem jót, se rosszat”. S eldobták az ólmot és a lány kivitte a lábast.

De a család bölcse felemelt mutatóujjal ezt mondta:
- Csakugyan, az ólom nem mutatott semmi jellegzeteset; s ez éppen a jellegzetes az idei ólomöntésben. Az ólom csak az mutathatja, amire nagyon kegyetlenül és őszintén vágyunk, amiben hiszünk. Engem is nyugtalanít, hogy nem mutatott semmit az ólom. Természettudományos szempontból az ólomöntés marhaság. De a mi szempontunkból, akik itt állunk két lábbal az új időben, s élni szeretnénk, egyáltalán nem marhaság, látunk-e valami kedveset és bíztatót az ólom árnyképében? Ez az ősi játék megmutatja, mifajta vágyak égnek bennünk? Nagyon szomorú, hogy nem láttunk semmi mást, mint a lochnessi szörny hátát, s a dicsőemlékű Apponyi Albert gróf arcélét. Emlékszem ólomöntésekre, mikor az árnykép családiházat ígért, verandával. Vagy betétkönyvet, mint harminc esztendő munkájának eredményét. Vagy fiatal nőt, karján két kövér gyermekkel. Vagy utazást a tengeren. Vagy a hosszú élet jegyét, horgonyt, vagy szép kertet, gyümölcstermő fákkal. Az ólom csak akkor mutathat valamit, ha nagyon hiszünk az új esztendőben, ha várunk valamit. Persze mindenki várja, hogy sorsa jobbrafordul: de hinni nem ilyen egyszerű. Hibnni úgy kell, olyan erővel, hogy az ólom is megolvadjon tőle s árnyéka engedelmesen megmutassa vágyképeinket. Régebben az emberek könnyű szívvel hittek, igényesen, jókedvűen. A baj, hogy már egészen okosak, kitanultak, óvatosak és beavatottak vagyunk, és nem merünk kívánni. Ezek a valószínűtlenül oktatóerejű esztendők megtanítottak reá, hogy vágyainkban is óvatosak legyünk, mintegy racionalizáltuk ábrándjainkat. Régebben duplafedelű aranyórát kívántak az emberek, ezerholdas birtokot s a tetejébe jó egészséget nyolcvan évig, százezer forintot, kedves és tehetséges unokákat, s közéleti tisztségeket, amelyekért remuneráció is jár.

Ábrándjaink ma negatívak. Ne mondják fel állásunkat, ne csökkentsék fizetésünket, ne vigyék el adóba a zongorát, ne emeljék fel a házbért! Lefelé licitálunk. Nincs képzelőerőnk többé. Családiházat verandával és gyümölcsössel, kívánni sem merészelünk többé; az ólomtól mindössze azt reméljük, hogy megmutatja az új házbérnegyedet, amikor gond nélkül fizetjük ki a kétszoba-konyha bérét. Az ólom unja és megveti ezt a vágytalanságot. Régen követelődztek az emberek, szemtelenül idézték a végzetet, teli pofával sorolták fel vágyaikat és igényeik lajstromát; s az ólom engedelmesen mutatta az emberi vágyak árnyképeinek ábráját, mutatott bölcsőt és koporsót, de közben mutatott aranypénzzel tömött zsákot és boldog öregséget is. Gyávák vagyunk a vágyainkhoz. Ezért nem mutat semmit. Mert a világ az ó-, mint újesztendőben olyan és annyira van csak, amennyire és ahogy akarjuk, hogy legyen. A világ asztala terítve van; nem a készlet fogyott el, csak vágyaink satnyultak. Amire az ember nagyon és ordenáré erővel vágyakozik, az már van egy kissé. Tessék szemtelennek és szerénytelennek is lenni az új esztendőben. Hiába, nem megy másképp.
- Csak ne legyen rosszabb – mondták az öregek, tele szájjal.  

Címkék:

Szavazatok száma: 0