Jelenlegi hely

Márai Sándor: Az obsitos

Beküldte Ady - 2017. április 5.

Igen, a szerelmek elmúlnak, a nagy dagályos érzelmi folyamatok lezajlanak, mint az áradó folyók, melyek eltűnnek egy napon medrükben, sodrukban, a tengerben és az időben. Elmúlnak az érzések, a nagy indulatok füstje eloszlik. S elérkezik a tapasztalás, mint a nyári estékben a homály. Mindent magába zár és felold. Emlékezel, mosolyogsz és nem érted, miért volt hát az egész, ha már fájni sem tud többé?
S amikor a homály sűrűsödik, már a szél is zúg a fekete fák között, zörgeti házad ablaktábláit és nyöggeti a kéményeket; egyedül életedben és emlékeid között megérted, hogy az elillant indulat volt életed titkos tartalma, erős árama. Életed szerkezetét ez a névtelen és oktalan erő mozgatta. Ezért volt hős és gyáva, merész és alkotó, tapasztalt és vakmerő. Az indulatnak nem volt értelme, a szerelmek elmúltak, szívedet nem látja át többé az a fájdalmas, sötét áram, minden elmúlt, minden. De a te dolgod mégis az volt, hogy e sok reménytelenséget megéljed. Így alkot a világ, reménytelenségből és fájdalomból. Most már elmehetsz, mint az obsitos; mert szenvedtél.

Címkék:

Szavazatok száma: 0