Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

Mentem haza éjféli óra táján,
öregdiákok báli éjszakáján,
eremben édes áramlásu bor.
Aludt a téli templom-utca mélyen
s aludt a holdfényes templom-fedélen
a varjú-sor.

Én egyszer erre jártam iskolába –
Gondolkoztam sok messze-hullt fiún.
Némán emelkedett az éjszakába
az ó-kollégium.
Éjfélutáni, mély szilencium.

És Téged akkor árnyékból, sugárból
elém kápráztatott a fél-sötét:
szoborszabású, szép atléta-melled,
fekete arcod dús szemöldökét,
ahogy szemem sokszor rajtad feledtem,
hegyi falucska föld-edzett fián.
Kemény kezedből hogy repült a labda
métás csatákon künn a kúrián!
A hó ment és az erdőkig kimentünk
hangos fiúkkal várni márciust.
A hó jött s dísztelen diákszobában
Aranyt olvastunk és Horatiust.
És most egy hang suhant fülembe: hangom,
ahogy zúgták a boltíves falak,
mikor diáklejtésű régi szóval
kerestelek, ha nem találtalak:
Domine Joó József…!

S talán a hold, talán a bor varázsa
a furcsa vágyat sugarazta rám:
a hold alatt, a nagy szilenciumban,
Domine – hogyha elkiáltanám –
S mozdult a hangom –
Hallgatott az utca,
hallgattak vérestitkú harcterek.

Öregdiákok báli éjszakáján,
domine Joó József, kerestelek.

"Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?"
Müller Péter

Pascal mondta a XVII. században: „Az ember érzékenysége a kicsiny dolgok, s érzéketlensége a jelentősek iránt különös értékfelcserélésnek a jele... Csak háromféle ember van; az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent, és szolgálja; a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi és nem is találta meg. Az elsők értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsők boldogtalanok és értelmesek."
Annak naponta példáját látjuk, hogy mennyire más érdekli az embereknek a többségét, mint amivel valóban foglalkozni kellene. Mindig csak a legköznapibb dolgokról esik szó, és a köznapi dolgokban is arról, ami a matériával és a pénzzel mérhető, mintha nem is érdekelné más a világot.

A fény: részecske és hullám. Nem könnyű megérteni, hogyan lehet valami egyszerre két dolog. De a nő is egyszerre részecske és hullám. Hullám, amikor látod, hogy a tengerparton lehajol egy kagylóért és a szépsége úgy fut át rajtad, mint az elektromos áram. Részecske, ha a haja végigsöpör az arcodon és a kezét kezedhez nyomja. És a gyermek is egyszerre részecske és hullám. Hullám, amikor a fájdalma beléd hasít és eltávolít magadtól. És részecske, amikor az orvos átnyújtja, mint csecsemőt. Apró tükör. A nő, a gyermek és a fény egyszerre lehet két dolog: részecske és a hullám. Visszaverődnek a szilárd felületről és bevilágítják a sarkokat. Nélkülük sokkal sötétebb volna.

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüleptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.

Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

1935. aug.

forrás: gondolkodom.hu

AZ ÚT

1

Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.

Remeg a gyertya lángja,
dereng a fény a borban.
Elülök itt magamban,
mélyen a férfikorban.

Zenitre áll a csillag,
így őrködik felettem.
Bor olvad szét a számban,
ő mosolyog helyettem.

Remeg a félhomály kint,
töltök magamnak újra,
mosolygok már a semmin,
mosolygok rá a múltra...

Megcsillan a csillag a borban,
megremeg a semmi lángja.
Lépéseket hordoz az éjjel,
valaki jár, de senki se látja,
valaki jön, de senki se várja,
valaki elmegy, dereng a válla,
átdereng az éjhomályba...

A pesti srácok emlékére:

Heltai Jenő: Levél az ifjúsághoz

Ó hányszor mondtuk kéz legyintve:
- Ezek a mai gyerekek!
Elfajzott korcsok, silány utódok,
Üresek, léhák, jampecek…

Ezeknek már semmi sem szent,
Mit nekik hit, eszmény, haza,
Ezeket csak a szving érdekli,
Ezeknek nincs egy jó szava.

De aztán… aztán csodák jöttek!
Soha nem látott hős napok!
Mit megtenni sose mertünk:
A jampec fegyvert ragadott!

S kinek nem jutott, puszta kézzel
Rohamozott meg tankokat,
S friss erővel az égre írta: