Az élet tisztelete a boldogságomat sem adja meg maradéktalanul. Olyan pillanatokban, amikor elfogulatlanul örülni szeretnék, gondolatokat ébreszt bennem a látott és észrevett nyomorúság fölött. Nem engedi meg, hogy e zavaró gondolatokat elhessegessük magunktól. Ahogyan a hullám nem önmagáért van, hanem hogy az óceán hullámzásában állandóan részt vegyen, életem sem lehet soha önmagáért, mindig csak annak átélésében, ami körülöttem van.

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sõt még tovább, de minden esztendõben visszatér az idõ, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esõktõl újra nedves és puha. A levelekrõl a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél. Aranynapoknak ezt az idõt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegõben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetõrõl a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylõ aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettõl a szendergõ lassúságtól érik meg a szõlõ, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az õszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.
S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet "spontán". Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

Valamikor régen szerettem írogatni, lehet most is elő tudom csalogatni a bennem valahol mélyen meglapuló firkászt (és most itt nem az újságírásra gondolok), mert érdekes élményben volt részem tegnap.

Szent meggyõzõdésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sõt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetõek. A testük igen, õk nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetõségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erõ, nem a hibátlanság. Minden olyan jelenségtõl, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illúzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük õt. Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva.

Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

Annak aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Ez biztos. A rossz lelkiismeret elsősorban privát ügy. Az ember kénytelen önmagát lelkiismerete előtt igazolni. Alkalmazkodása mellett érveket kell felhoznia és önmagát lelkiismerete ellen meg kell védenie. Ha az alkalmazkodás tovább folyik, a lelkiismerettel szemben felvett dialektikus magatartás elmélyül, és az embernek rendszeres védelemre van szüksége. Eleinte elég volt, ha az ember megélhetési kifogásokat támasztott. Később már családjára kellett hivatkoznia. Végül elkezd úgynevezett világnézetet építeni.

A hiúság nem az emberre magára vonatkozik, hanem a maszkra. Mindenki tudja, hogy az ember csak akkor van, ha a maszk eltűnik. A maszk azonban drága - drágább, mint az ember. Mert az ember ingyen van, a maszkért fizetni kell. Ingyen? - Igen: hangsúlytalanul, egyszerűen, tisztán és józanul. Fizetni kell?

"Lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz.... elfárad az ember.
... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet. "

Márai Sándor

„Félálomban szakadékos, vad tájat látott maga előtt… (…) A tájnak baljóslatú és veszendő hangulata volt, és veszendő volt az a kis figura is, az utas, aki botjára támaszkodva ment át a tájon, feje fölött a hold világa. Tudta, hogy az utas nagyon régóta megy egyre elhagyatottabb tájakon, izgatott fák és stilizált romok alatt, viharok és farkasok rettegtetik, és talán nincs más senki sem, aki olyan éjszakában vándorolna és olyan egyedül.”