AZ ÚT

1

Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.

A léleknek is van bája, mely a szív ékessége, a szellem ünnepe.
Ám nem mindenki rendelkezhet vele, mert feltétele a belső nagyság. Első lépés, jót mondani ellenségünkről; a második, jót tenni vele.
A bosszú lehetőségét kihasználatlanul hagyni; a győzelem pillanatát nagylelkűséggé változtatni.
Az erény sohasem színlel, nem ölt magára díszes ruhát, nem ármánykodik, és nem aláz meg senkit, az élet legegyszerűbb és legbonyolultabb pillanataiban is az marad ami volt: erény.

Minden igény, ha ellenzői vannak, árt a hitelnek. A vetélytárs rögtön rágalmakat szór rád, hogy kisebbítsen. Csak kevesen harcolnak nemesen; a vetélkedés leleplezi a fogyatkozásokat, amelyeket az elnézés eltakart. Legtöbben nagy tekintélynek örvendenek, míg nincs vetélytársuk. A verseny láza felébreszti, vagy feltámasztja a holt gyalázatot, kiássa a földből a régi és a meg régebbi csúnyaságokat. A vetélkedés a másik fél gyöngéinek dobraverésével kezdődik, és azt rángatja elő amit tud és nem amit szabad. S noha olykor, sőt legtöbbször a személyeskedés nem hasznos fegyver, az ellenfél megszerzi magának a bosszú alantas kielégülését, és úgy folytatja, hogy dicstelen dolgokról veri le a feledés porát. A jóindulat mindig békés, és a jó hír mindig jóindulatú.

„Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd:
ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek,
hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között.
Ne azt nézd, hogy mijük nincsen hanem mijük van:
mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik.
Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.”

Az élet tisztelete a boldogságomat sem adja meg maradéktalanul. Olyan pillanatokban, amikor elfogulatlanul örülni szeretnék, gondolatokat ébreszt bennem a látott és észrevett nyomorúság fölött. Nem engedi meg, hogy e zavaró gondolatokat elhessegessük magunktól. Ahogyan a hullám nem önmagáért van, hanem hogy az óceán hullámzásában állandóan részt vegyen, életem sem lehet soha önmagáért, mindig csak annak átélésében, ami körülöttem van.

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyár végi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél. Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmük a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák.
S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet "spontán". Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás.

Valamikor régen szerettem írogatni, lehet most is elő tudom csalogatni a bennem valahol mélyen meglapuló firkászt (és most itt nem az újságírásra gondolok), mert érdekes élményben volt részem tegnap.

Szent meggyõzõdésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sõt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetõek. A testük igen, õk nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetõségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erõ, nem a hibátlanság. Minden olyan jelenségtõl, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illúzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük õt. Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva.

Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.