Egyedül lenni jó, mert az egyedüllét nehéz; ha pedig nehéz valami, ez csak eggyel több ok arra, hogy cselekedjük
Szeretni is jó: mert a szeretet nehéz. Ember és ember közti szeretet: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsgálat, munka, amelyre minden más munka csak előkészület. Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve. A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz és így szeretni — az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve, aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes a tisztázatlan, az el nem készült s még alárendelt?). Hanem magasztos alkalom az egyes számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé váljék, világgá legyen, önálló teljes világgá valaki más kedvéért, - nagy és sokat kívánó igény vele szemben, amely kiválasztja és nagyra hívja el. Az ifjú embereknek (résen állva és edzve magukat éjjel-nappal) csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát lenne szabad a nekik adott szerelmet felhasználniuk. Nekik nem való a feloldódás, az odaadás és semmiféle közösség, mert ez a végső cél, amelyet most még talán egy emberélet alatt sem érhetünk el, s ők még nagyon-nagyon sokáig takarékosságra és győjtésre szorulnak.

De éppen ebben tévednek oly gyakran és oly súlyosan a fiatalok, hogy (mivel a türelmetlenség lényükben van) ha elfogja őket a szerelem, egymás karjaiba hullnak, kiöntik magukat úgy, amint vannak, minden zaklatottságukkal, rendetlenségükkel, zűrzavarukkal együtt ...: de mi ennek a következménye? Mit kezdhet az élet a félig-roncs értékek e halmazával, amelyet ők az ő közösségüknek hívnak és, ha ez lehetséges volna, szívesen neveznék boldogságuknak és jövőjüknek iső Itt mindegyik elveszíti önmagát a másik kedvéért és ezzel elveszíti a Másikat is és még nagyon sokakat, akik eljövendők lennének. S elveszíti a távlatokat és lehetőségeket, lágy és sejtelmes dolgok meg-megrebbenő közeledését felcseréli a terméketlen tanácstalansággal, amelyből többé semmi sem fakadhat, legfeljebb némi undor, csalódottság, szegénység, és megfutamodás valamilyen konvencióba, egyikbe a sok közül, amelyek ezen az igen veszélyes úton oly nagy számban kínálkoznak általános menedékházul. Az emberi élmények egy területe sincs annyira tele közhelyekkel, mint ez; a legválogatottabb mentőövek, csónakok és úszóhólyagok találhatók itt; a társadalmi felfogás mindenféle mentsvárakat teremtett, mivel, hajlamos lévén a szerelmi életet élvezetnek tekinteni, egyúttal könnyűvé is kellett formálnia, olcsóvá, veszélytelenné és biztossá, mint amilyenek a nyilvános szórakozások.

Igaz, hogy nagyon sok fiatalember, aki helytelenül, vagyis csak odaadóan és nem magányosan szeret (és az átlaggal ez mindig így lesz), érzi valami hiba nyomasztó súlyát és a saját, egyéni módján életképessé, gyümölcsözővé akarja tenni az állapotot, amelybe jutott; mert természetes érzése azt súgja, hogy a szerelem kérdései még kevésbbé oldhatók meg nyilvánosan, ilyen vagy amolyan megállapodás szerint, mint bármi más fontos dolog;
ezek a kérdések nagyon közeliek, lélektől-lélekig hangzók és minden esetben új, különleges, csakis személyes választ igényelnek: — de önmagukból, régen megrendült magányuk mélységéből kiindulva, hogyan találhatnának kivezető utat azok, akik már egymásba merültek, nem határolódnak többé el, — akik nem különböznek, tehát semmi sajátjuk sincs?

Közös gyámoltalanságból cselekednek s ha aztán' a legjobb akarattal el akarják kerülni az előttük felbukkanó konvenciót (pl. a házasságot), kevésbé feltőnő, de éppoly halálosan közhelyszerű megoldás csápjai közé keverednek; mert ekkor már aztán minden konvencióvá lesz körülöttük; ha korán összeolvadt, szomorú közösségből ered a tett, akkor minden cselekvés konvencionális — minden viszonynak, amelyhez ilyen zavar vezet, megvan a maga konvenciója, akármilyen szokatlan (vagyis köznapi értelemben: erkölcstelen) legyen is. Sőt, ebben az esetben konvencionális lépés lenne még a válás is, személytelen véletlenből fakadó elhatározás, erőtlen és gyümölcstelen.

Ha komolyan megnézzük, úgy találjuk, hogy miként a halálra, amely nehéz, a szerelemre nézve sem ismertünk még fel semmi felvilágosítást, semmi megoldást, sem intő jelet, sem utat; s erre a két feladatra, amelyet titokban hordozunk s továbbadunk, a nélkül, hogy megismernénk, nem kutatható ki semmiféle általános, megegyezésen alapuló szabály.

De abban a mértékben, ahogy az életet egyénenként kezdjük megkísérelni, egyre nagyobb közelségből találkozunk ezekkel a nagy valóságokkal mi, az egyes emberek. Azok a követelések, amelyekkel a szerelem nehéz munkája fejlődésünkkel szemben fellép, nagyobbak az életnél és mi, mint kezdők, teljesítésükhöz még gyengék vagyunk. De ha mégis kitartunk és ezt a szerelmet magunkra vesszük tehernek és tanulóidőnek s magunkat mindazokban a könnyő és könnyelmű játékokban, amelyek mögé az emberek létük legkomolyabb lényege elől elrejtőznek nem vesztegetjük el - akkor talán egy kis előrehaladás és megkönnyebbülés érezhető lesz azok számára, akik majd utánunk jönnek; és talán már ez is sokat ér.

Hiszen még csak mostanában jutunk el oda, hogy az egyes embernek a másikhoz való viszonyát előítélet nélkül, semlegesen vizsgáljuk s kísérleteink az ilyen együttélés megteremtésére a múltban példa nélkül állnak. És mégis. sokan vannak már, az idő múlásával, akik bátortalan kezdeményezésünkben segíteni akarnak.
A leány és az asszony új, sajátos kibontakozása közben csak átmenetileg lesz férfias jó- és rossz szokások utánzója és férfihivatások betöltője. Az ilyen átmenetek bizonytalansága után megmutatkozik majd, hogy a nők csak azért mentek keresztül ezeknek az (olykor nevetséges) álruháknak gyakori változásain, hogy legbensőbb lényük megtisztuljon a másik nem torzító befolyásától.

A nőkben közvetlenebbül, gyümölcsözőbben s meghittebben lakozik az élet s ezért alapjában véve érettebb, emberibb emberek kell, hogy legyenek, mint a könnyed, az élet felszíne alá semmiféle testi gyümölcs súlyától le nem húzott férfiak, akik önhittek, mohók és lebecsülik azt, amit állítólag szeretnek. A nőnek ez a fájdalmakban és megalázkodásokban kihordozott embersége napvilágra lép majd, ha külső állapotának változásaiban levetkőzte a csak-asszonyiság konvencióit, — és a férfiak, akik ma még nem érzik ennek jöttét, meglepődnek majd és megdöbbennek. Egy napon (s erről főkép az északi országokban tanúskodnak elvétve fel-felcsillanó jelek), egy napon megjelenik majd a leány és az asszony, akinek a neve többé nem csupán a férfiénak az ellentétét fogja jelenteni, hanem valami önállót, amelynél nem gondolunk semmiféle kiegészítésre és határra, csak az életre, a létre: az asszonyi ember.

Ez a fejlődés meg fogja változtatni a szerelmi élményt, amely most csupa tévedéssel van tele és (a túlhaladott férfiaknak eleinte nagyon is akaratuk ellenére) mindenestül át fogja alakítani olyan kapcsolattá, amely embertől emberig terjed majd s nem férfitól asszonyig. És ez az emberibb szerelem, (amely végtelenül tapintatosan és finoman, jól és tisztán fog lebonyolódni a kötésben és oldásban egyaránt) hasonlítani fog ahhoz a szeretethez amelyet mi fáradságos küzdelemmel készítünk elő s ami abban áll, hogy két magány határolja, óvja és köszönti egymást.

És még egyet: ne higyje elveszettnek azt a nagy szerelmet, amelyet fiatal fiúként átélt; elmondhatja-e vajjon, hogy akkoriban nem érlelődtek Önben nagy és jó kívánságok, szándékok, amelyekből még most is élő Azt hiszem, hogy az a szerelem azért marad oly erősen és hatalmasan az emlékezetében, mert az első mélységes egyedülléte volt, az első lelki munka, amelyet életében végzett. — Minden jót kívánok Önnek, kedves, Kappus úr!