Te a jövő vagy, éj virradata,
a végtelenség síkján felviharzó.
Vagy éj s idő után harsány kakasszó,
vagy hajnali mise és szűzi tarló,
és idegen és halál és anya.

"Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely"

Párizs, 1903. február 7.

hosszú idő telt el azóta, hogy legutolsó levelét megkaptam. Ne nehezteljen rám ezért; először munkám, azután más zavaró körülmények s végül betegeskedésem akadályozott újból és újból a válaszban, amelyet nyugodt és jó napjaimból akartam Önnek küldeni. Most megint jobban érzem magam valamelyest (a tavaszelő a maga ártalmas, szeszélyes változásaival itt is erősen érezhető volt), s így hozzájutok, hogy végre üdvözöljem Önt, kedves Kappus úr és amennyire tőlem telik, (hisz oly szívesen teszem ezt) egyet-mást hozzáfűzzek leveléhez.

Ön olyan fiatal még, a kezdet kezdetén áll... és szeretném megkérni, szívből megkérni, kedves Uram: legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdése iránt, s próbálja meg magukat a kérdéseket megszívlelni, mint zárt szobákat vagy mint valamilyen sosem hallott nyelven írt könyveket.

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,