Fárad a szív
Már nem hallja meg
Bárhogy is hív
És ver a szíved

Nem lát több fényt
Behunyt szemem
Téged sem lát
Ahogy nyújtod kezed

Minden szó
Minden érzés
Minden elfejtett vágy
Minden lépés
Mindegy már

Csendes napok
És néma éjek
Bármit kapok
Mitől féljek?

Sötétebbé
Szelídülnek
Az élénk színek
Mindenkinek

Minden szó
Minden érzés
Minden elfejtett vágy
Minden lépés
Mindegy már

Lépj tovább
Talán a magány is szűnne már
Mert nem múlik, bármeddig vársz

Minden szó
Minden érzés
Minden elfejtett vágy

Szegény asszony, volt neki hét fia
Járt nap-nap után napszámba.
Egy nap nem kapott már más egyebet,
Egyetlen csupor sebes tejet.

Lelkére kötötte a hét fiúnak,
Minden ételük e kis tej.
Nem szabad hozzája nyúlni, elébb
Szaporítni kell liszttel.

Asszony este jő, és csepp tej se volt,
Mérgében mondá fiúknak:
Most, ha megettétek mind a tejet,
Heten hét hollóvá váljatok!

Búsula az asszony, hogy tudta ő
Édes vérit így átkozni?
Repül a hét holló, vissza se jő,
Gyermek nélkül kellett maradni.

Az elsö fénykép, látod, én vagyok,
és az asztalon borospohár,
a második kép, nézd csak, az apám,
csillog a pohár, mit szájához emel.

Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen

Félre se néztem, annyi volt
Csak annyi volt, egy szót se szólt

Csak mégegyszer gyere elő
a résből, hol elbújtál, gyerekkorom,
csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel játszanom.
Még egyszer csak bújj elő,
vízben, kövek alatt rejtező, félelmes, álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtező,
ékesen bújj elő, kő alatt rejtőzködő.
Égő por a lábujjak között
és fényes fűszálak közt csillogó üveg,
iszap, ragacs és gyors vizek
és szégyen és sötétség és szédület,
még lehet, hát bújj elő,
vízben, kövek alatt rejtező, félelmes, álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtező,
fényesen bújj elő, kő alatt rejtőzködő gyermekkorom.
Tág égbolt alatt,
résben kövek alatt futó patak, futó vizek,
még lehet, hát bújj elő, gyermekkorom.

Elmúlt egy év
hova tűnt a szép tavasz, hajnali szél
az első rügyező ág, a találkozás

Egy év elmúlt
hova tűnt az édes nyár, szép szerelem
a forró éjszakák, ígéretek

Elmúlt egy év
hova tűnt a fáradt ősz, sokszínű táj
a hulló csillagok, a búcsúzás

Néha úgy tűnik, lehetnek álmaink,
s a jövőbe vezet a híd,
de nem megy, mert aki csak erre jár,
minket fölszabadít.

Csak ülök és nézem, hogy mit tudok,
amikor épp ilyen szabad vagyok,
amikor fölemelt kézzel, mosolyogva
a falhoz is állhatok.

Ma én megyek, holnap én küldelek,
mindent kell játszanunk.
Mindent, mert ennyi szerephez
túl kis színház vagyunk.

Én ígértem szebb jövőt,
és álltam is a szavam.
Elindultam fehér lovon
és gettóba küldtem magam.

Vörös csillag a mellemen,
és belül a szívem arany,
és idegen tankok tetejéről
így lőttem magam.

Lassan jönnek az új idők,
még semmiről nem tudunk.
Egyet érzünk csak biztosan:
győzni itt nem fogunk.

Mondd, milyen legyek, mondd, hogy akarod,
mondd, kire ragyognak a csillagok?

Mondd, ki érdemes ma kegyelemre,
a nemzeti színű szerelemre?

Mondd, ki van soron, most kit üldözünk,
mondd, ki lesz mostantól a mi emberünk?

Mondd, mit játsszunk el, mondd, kik is legyünk,
mondd, mi lenne jó?

Hogy hová megyünk, mondd, kit érdekel,
jobb, ha csöndben maradsz és nem kérdezel.

Ha parancsra lősz, helyesen teszel,
majd ha téged lőnek, a hősünk leszel.

És szép közös emléktáblád lesz velem,
itt öltük egymást, hogy béke legyen.

S mert nem leszünk ott, mikor megérkezünk,
csak azt mondanád el: hová megyünk?

Ha itt maradnál, nem indulnék még én sem,
Ha nem indulnál nem lenne érkezésem,
Hová is mennék, hová is lennék egyedül én,
Nélküled nem kell útlevél.

Az otthon ott volt ahol bejártunk,
Mindent százezerszer már,
S apánkat kértük, hogy vegyen fel most az egyszer,
Mert magasról más lesz a táj.

Az otthon itt van, ha jössz mellettem,
Még ha nem is nézel rám,
Tudod már régen észrevettem, hogy szemedben
Én hazáig látok simán,
Ellátok simán.

Rádnézek néha némán,
S az otthon visszanéz rám.

Az otthon ott lesz, ahol megállunk,

Szemed egy csillagszóró fényét szórja
S elvakít ez a fény,
Amikor Érted dobban a szívem,
Esik a hó és csúszom a jégen

Minden ablak zárva az utcát járva
Fázom, mert fúj a szél,
Egy kandalló zenél karácsony éjjelén

Ugyanígy történt álmomban,
S tudom csak álmodtam,
Hogy ott voltál velem,
Igen TE voltál Kedvesem.

Egy hintaszékből nézem a várost
S a nyárra emlékezem,
Mikor gyertyák égtek a szobában,
S Te boldog voltál velem

Szemed egy csillagszóró fényét szórja
S elvakít ez a fény,
Amikor Érted dobban a szívem,

Felsorolhatnám az összes abortuszát,
Jól tudjuk azt, hogy mellettem miken ment át.
Na jó, nem volt könnyü nekem, sem neki.
Van-e ki e nevet nem ismeri?
Hogy Anna, Anna, An-nan-nanna,
Nanan-nananna-nan-nananna, nanna.
Nanan-nananna, nanna, nanna, nanna.
És még egyszer nan-nanan-nananna.

Lement gyufáért, azt mondta nekem,
tudtam, úgyis hiába kérlelem,
Mert magával vitte kék útlevelét,
Benne fényképét és a nevét.
Hogy Horváth Anna, Anna, Horvát Anna.
Fal felé fordultam gyorsan, nan-nananna.
Mit is mondhattam volna nan-nananna?
Hát menj csak le gyufáért Anna, Horvát Anna.

Volt még ezelött egy társas kirándulás,
Párizs és London és Amszterdam körutazás.
Eszembe se volt a London térkép fölött,
Hogy álmomban ide még egypárszor visszajövök.
Hogy itt van London és benne lesz Horvát Anna,
Na-na-nanna, nan-a-nan-nananna
Hogy épp itt Anna nanna na-nanna-nanna
Nan-an-nanna, nanna, nanna, nanna.

Most elképzelhetem, ahogy Londonban alszik,
Zöld takaróban, zöldben tetőtől talpig.
Nevethetsz rajtam, ha úgy hozza a kedved,
Akkor is furcsa, hogy Horváth Anna elment.
Nekem az nem London, hanem már Horvátország.
Ráterítette rohadt kis zöld takaróját.
Mit nekem világhelyzet, földrajzi helyzet,
Akkor is furcsa, hogy Anna mégis elment.

Fölsorolhatnám a Föld összes fövárosát,
és Annának mind a négy tölem volt abortuszát,
hogy megértsd, hogy London miért Horvátország nekem.
Hát ennyi és nem több a világhelyzetem,
Nanan-nanan-nananna, nanna
Nanann, nanna, nanna, nanna.

Felosztottuk egymás közt Anna, Horváth Anna
Nanan-nan-nanna, nanna, nanna, nanna.
Nanann, nanna, nanna, nanna.