Remeg a gyertya lángja,
dereng a fény a borban.
Elülök itt magamban,
mélyen a férfikorban.

Zenitre áll a csillag,
így őrködik felettem.
Bor olvad szét a számban,
ő mosolyog helyettem.

Remeg a félhomály kint,
töltök magamnak újra,
mosolygok már a semmin,
mosolygok rá a múltra...

Megcsillan a csillag a borban,
megremeg a semmi lángja.
Lépéseket hordoz az éjjel,
valaki jár, de senki se látja,
valaki jön, de senki se várja,
valaki elmegy, dereng a válla,
átdereng az éjhomályba...

Egy éjszakai esőről ír Zola, a Földben, egy esőről, ami rettenetesen forró és száraz nyáréjszaka után boldog és termékenyítő dühvel szakad rá a francia szőlőkre s gőzölni és érni és illatozni kezd hűvös érintése nyomán a földben erjedő mámor ez a néhány oldal Zola egész művében az a pillanat, mikor a prózaíró költő volt, s e néhány sor nehéz illata száll föl a domb oldalán, ahonnan ellátni Tokaj és Patak felé.

- Jack, feltehetek egy személyes kérdést? Miért vagy oda a pinot-ért? Mintha ez lenne a mániád.
- Nem tudom, nem tudom..öö.. azt nehéz termeszteni amint tudod biztos...ez vékony héjú, változékony...korán érik, tudod nem olyan túlélő, akár a cabernet, ami szinte akárhol megterem és akkor is nő, ha nem gondozzák. A pinot állandó törődésre szorul és valójában csak akkor nő, ha a világ eldugott kicsi sarkában ültetik el. És csakis a legtürelmesebb és legkitartóbb termesztő képes rá igazán. Csak az, aki tényleg rászánja az időt, hogy megértse a pinot lelkületét. Csak ő csalogathatja elő belőle a teljes értékét. És aztán... hm...a zamatok, azok a legragyogóbbak és elragadóbbak. Izgalmasabbak és csodásabbak bármelyik másiknál.
Mármint a cabernet is lehet erős és magával ragadó, nyilván, de számomra túlzottan prózai. Valamiképpen ahhoz hasonló.
Na és Neked?
- Mi van velem?
- Nem tudom miért lettél borbarát.
- Oh...azt hiszem én a volt férjemnek köszönhetem, hogy az lettem. Tudod volt neki egy nagy repi borospincéje, érted. De aztán én rájöttem, hogy kiváló ízlésem van e téren. És ahogy ittam kezdtem megszeretni, amit jelentett számomra.
- Például?

Ezt a palackot egy dzsinn lakja. Még szokatlan neki az új mente, de majd belevállasodik, és mire kiszabadul innen gyönyörű lesz ránézni! Erezni szalmaillatát, suhanását, bársony ruhájának édes tapintását, csinos nemezcsizmájának hosszú, puha lépteit az ízes galambica illatú soron.
No, akkor barátom, akkor újra a dzsinnek világa lesz itt; nagy királyok fognak uralkodni, igazságosan, bort és embert szeretve, és a tündérek visszaköltöznek majd erdeinkbe; akkor a szerelem újból a hosszú hajú menyecskéké lesz, s hangos, a bortól mámoros vitézek roppant lüktetésétől; szőlővirágillat a lány bőrén, jaj!
Te akkor már öregember leszel. De legyen ez a szőlőlé életed utolsó korty boldogsága. Nyisd ki szép, öreg kezeddel, tölts belőle rengeteg iccébe, fogd közben úgy, hogy a penész rávigyorogjon a falevelekre, féltékeny nap nyarára. Két kézzel támaszd a palackot, mert akkor már nehéz lesz. Nagy poharakba tölts, hogy a bor Istene lássa: beletalálsz még a közepébe!
Mikor lefolyik sós csontjaid közé, legyen agg szemedben csillogás, szép szál fiaid boldog mosolyának tükre; hozon a borhoz szép asszonyod bakonyi szarvasderekat, mangalica szalonnáján megpihenve, feldíszítve áfonyával, jó erdélyi hegyekből; legyen büszke szép halála az állatnak, magyar vadász nyilától, és ékes kegyelméből.
Ha még élek, hívj meg engem is! Még ha haragszol is rám akkor éppen. De ha nem élek, és már fenn vagyok gyere el a síromhoz, hozz néhány cseppet e nedűből, öntsd rá a földre, beszélj hozzám és mielőtt te is feljössz, emlékezz erre a szép, ifjú duhaj estére, mely volt Krisztus Királyunk uralkodásának 2003. esztendejében február csudaszép 26. napján. Idd, Barátom, én ölellek!"

Tiffán Zsolt

forrás: www.tiffans.hu

Igyál bort, ez az örök élet. Az ifjúság ennél többet nem ád. Eljött a bor, a rózsák és a részeg cimborák kora. Legyen ez boldog pillanat. Ez a perc az életed.

A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett. Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.

"Csak akkor lehet a szépséget, az értéket megtalálni a munkánkban, ha minden részét megpróbálja csinálni, átlátni az ember.Ennek célja pedig nem a spórolás, hanem hogy semmiképp ne szakadjak el a lényegi folyamatoktól. A lényeg pedig a természeti környezet, a szőlő és a bor szabadsága és egyénisége. (Erről szól az egyedi tőketerhelés és a hordós erjesztés is.) A kettő egymással szoros korrelációban áll, hiszen szabadság és a vele együtt járó küzdés nélkül nincs egyéniség. Ha meg sem villan a szabadság lehetősége, az ugyanúgy ellehetetleníti az egyedi karaktervonások kialakulását, mint a teljes luxus, a küzdéskényszer és küzdeni tudás teljes hiánya. A szabadság nem a borász, hanem a szőlő és a hordó szabadsága. Mi sem lehetünk szabadok ha másnak nem adunk szabadságot. Ehhez hozzátartozik az is, hogy engedjük küzdeni, csak annyiban segíthetjük, hogy ne fáradjon bele a küzdésbe."