Szerelmem, bár gyengült látszatra, nõtt;
Csak modora változott, õ soha;
Árú az érzés, melynek nagy becsét
Folyton zengi tulajdonosa.
Új volt szerelmünk, s még csak tavaszán,
Hogy annyit köszöntötte a dalom:
Így csattog nyárelõn a csalogány
S elhallgat az érettebb napokon;
Nem mintha nem volna oly szép a nyár,
Mint mikor a gyászdalt leste az éj,
De vad zenéje kertünk terhe már
S mézét veszti a túlgyakori kéj.
Kihagyok hát, mint a fülemile:
Fél dalom, hogy fárasztalak vele.

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Úgy vagyok, mint gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.
Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.
Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.
Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

Sohase láttam, hogy festékre van
Szükséged, s így nem is festettelek;
Úgy tudtam (véltem tudni), magasan
Állsz egy költő szűk adója felett:
Bóbiskoltam hát a dicséretedben,
Hogy, amíg élsz, te mutasd meg, magad,
Tollával mily gyönge a mai szellem,
Ha oly kincsről szól, amilyen te vagy.
Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek,
Pedig épp e csönd lesz fő-glóriám,
Mert mások, éltetve, ölték a szépet,
Mikor én, tétlen, hallgattam csupán.
Több élet él szép szemed fél egében,
Mint amennyi két költőd énekében.

Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
Árvultan sírok kivert voltomon,
És zaklatlak, hiába, süket Ég,
S nézem magam és sorsom átkozom,

S irigylem a reménykedőbbeket,
Különbeket és tapsoltabbakat,
Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
S fő-kéjem öröme is szikra csak:

Akkor, magam már-már megvetve, rád

Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérhetetlen és lassú marad,
Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.
A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:
Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.