Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
Árvultan sírok kivert voltomon,
És zaklatlak, hiába, süket Ég,
S nézem magam és sorsom átkozom,

S irigylem a reménykedőbbeket,
Különbeket és tapsoltabbakat,
Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
S fő-kéjem öröme is szikra csak:

Akkor, magam már-már megvetve, rád
Gondolok -- s lelkem (mint a hajnali
Pacsirta, mely a föld árnyain át
kitör) az ég kapuit zengeti;

Mert édes emléked is annyit ér,
Hogy balsorsom sem adnám trónokért.