Picasso Dalít "egyvégtében zakatoló farmotornak" tartotta. Dalí viszont önmagát zseninek tekintette, aki joggal engedhet meg magának bármiféle hóbortot. A festő, szobrász, író és filmes Salvador Dalí (1904 - 1989) a század legkülöncebb, magamutogató művészeinek egyike volt, s bárhol jelent meg, homlokegyenest ellentétes érzelmeket váltott ki.
Nehéz ehhez sokat hozzáfűzni. Az egoizmus meghatározása ez. Úgy gondolom, hogy van, sőt kell lennie egy egészséges egoizmusnak. Az embernek igenis meg kell becsülnie magát. Azt is mondom, hogy kicsit a másik fölé kell helyezni magunkat.

Vannak tetteink. Sokan tudatában vagyunk annak, amit teszünk, nem beszélek azokról az embertársainkról, akiknek csak az állati ösztöneik vannak meg, tehát nem tudatosan teszik azt amit. Teszünk valamit, teljesen mindegy, hogy mit. Önmagunkat fémjelezzük a tetteinkkel, legyen az rossz vagy jó, teljesen mindegy. A tetteink adják személyiségünk egy részét. Büszkék lehetünk tetteinkre, mert azokat csakis mi vihettük végre. A célt, amit az ember el akar érni az a sajátja. De ez nem jelenti azt, hogy a másik ember nem érdekli. Az ember, ha kicsit is egoista, akkor azt hiszi, hogy ő tökéletes, tévedhetetlen. Az igazi egészséges egoizmus akkor kezdődik, ha felfedezi az ember, hogy nem tökéletes, és úgyis a többiek felé helyezi magát. Ezt nem kell hangoztatni, mert akkor az embert a társadalom kitaszítja. De az nyílván nem érdemli meg, hogy figyelmet szenteljen rá. Az a fontos, hogy ÉN tettem meg valamit, ÉN értem el valamit, éppen ezért nem is tartozik másra, mert a más nem tudja sajátjaként kezelni az én érdemeimet. Ha ezt a szintet eléri az ember, akkor felsőbbrendű, melyet a szerelem és a barátság törhet meg, ahol az egészséges egoizmus visszaszorul, de abban az esetben is csak a kettő között bomlik meg, kifelé, a többiek felé megmarad. A kérdés, hogy ki mennyire szélesíti ki a kört. Én maradok a szerelemnél és a barátságnál...