Pascal mondta a XVII. században: „Az ember érzékenysége a kicsiny dolgok, s érzéketlensége a jelentősek iránt különös értékfelcserélésnek a jele... Csak háromféle ember van; az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent, és szolgálja; a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi és nem is találta meg. Az elsők értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsők boldogtalanok és értelmesek."
Annak naponta példáját látjuk, hogy mennyire más érdekli az embereknek a többségét, mint amivel valóban foglalkozni kellene. Mindig csak a legköznapibb dolgokról esik szó, és a köznapi dolgokban is arról, ami a matériával és a pénzzel mérhető, mintha nem is érdekelné más a világot.
Ezek a kicsiny dolgok a maguk nemében természetesen fontosak, de nem pótolhatják a nagy dolgokról való gondolkodást. Átszövik az egész életünket, holott ezek azok a dolgok, amelyeket itt hagyunk, amelyek változóak, amelyek tönkremennek az idővel. A legfontosabbak, tűnődéseink pedig formálnának minket, a személyiségünket.
Hitem és tudásom szerint át is emelnének majdan egy másik szférába. Igen, keresők vagyunk, bizonyos értelemben boldogtalanok. Azt gondolom, hogy ma józan, normális, és szívében-eszében élő ember nem is lehet tökéletesen boldog.
Ha körülnéz, és meglátja ezt a világot, és nemcsak önmagával törődik, akkor elég sok oka lesz a boldogtalanságra, miközben olyan szeretetet érez, amibe felelősség is vegyül.
Van ilyen teremtő boldogtalanság, amely abban mohó, hogyan találja meg azt a boldogságot, amit nem vehet el az embertől senki.
2004. március 16.
Jókai Anna
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
Friss hozzászólások