Gondolatban én fogantam veled.
Én hordtalak.
Puha léptekkel testemben ringattalak.
Minden bennem rezdülésedre
gyönyörűséggel figyeltem,
s életed meséjét remekbe szőttem...

Még meg sem születtél, már a mindenem lettél!
Mikor karjaimban tartottalak,
szívem dobbanásával szeretetre oktattalak.
Lelkem zenéjével repülni tanítottalak;
s első lépéseidnél,
simogattam utad lábaid alatt...
Olykor, ha megütötted magad,
fájdalmaddá váltam,
hogy kiűzzem belőled magam
sámán-tánccal...

Mikor megnőttél,
s erőssé lettél,
már tudtam, nélkülem élnél.
Ám mindenható anyai hatalmammal
kezedet Isten kezéhez forrasztottam
és utadra bocsátottalak...

De tudd: ezt, mint ismételt végtelen zsolozsmát,
újra- és újragondoltam,
mintha így fonnám életed fonalát.

És egyszer csak: átszakadt
a szeretetet a szerelemtől elválasztó meggyengült gát...

Nehéz volt újratapasztani...
Nagyon!