József Attila: Ezüst élet

Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
meg a halottak, meg a rétek.

Győzni épp oly szép, mint a virág,
de én az uccákon lődörgök,
vagy esőt hallgatok szobámban
s nagyon hallgatok, hogyha dörgött.

Ezüstös lesz majd nagy szívetek,
bárha a győzők ti maradtok,
zászlótok is ezüstté őszül
s egyszer győzni is elfáradtok.

Csatazaj mögött eljön halkan
hozzátok is az ezüst élet.
Nagyon halkan élnek a felhők,
meg a halottak, meg a rétek.

Nagycsöndű, komoly kísértet kísér
s hová lépek, kibú a föld alól -
az árnyékom, mely mindenütt követ
s találkozunk is egyszer valahol.

Olyan szép dolog elfáradni és
pihenni, mit nem ad se harc, se más,
kedves árnyékban leheverni, le
s bennünk eleve ott a fáradás.

Bennünk eleve ott a fáradás,
mely a szűz hónak testvére lehet -
ha nagyon fázik már a föld, lehull,
csak hull a hó s új tavaszig befed.

Egy télestén a földet csöndesen
betakarta a fáradtság, a szent,
az én szavammal együtt, hisz az is
végtelen hideg világban kereng.

1925. ápr. 23.