"A sötét ablaküvegben fellobbant a kis láng, és visszanézett rám, mint az emlékek emlékeztetője, régi karácsonyok messze világossága, és élő szemek, amelyek elhunytak azóta. Akkor békesség lett a szívemben, s imádság - most semmi. Csak nyugtalanság és tétova vágy, amelynek nem volt neve."
Fekete István
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
„Ön, amíg szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
ki fogná föl szívével énekem,
ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem .
Szeptember végi nap, s minden olyan meghatóan világos és gyöngéd, mintha a világot, ezt a törékeny alkotást, üveg mögé rejtették volna.
Most, a szeptemberi üvegszekrényben, látni, hogy a világ csakugyan remekmű. A fák csapzott, kócos lombjaikkal, e macskajajos szalmaözvegyek. A kertek, azzal a fanyalgó dísszel, mint a ravatalok, a jegenyék a fagyönggyel, mint a koporsót vonszoló tollas lovak. A rétek, a szeptemberi napsütés ünnepélyes, hideg reflektorfényében. Csend van. Mindjárt fellép a hős, talpig vértben, s kaszabolni kezdi a dáliákat.
Most minden messzi van, s valószerűtlen. A levegő, ha megérinted, hideg hangot ad, mintha üveget kocogtatnál.
Udvariasan állok a kirakat előtt, nézem a kiállított tárgyakat, s nem vágyom semmire.
A beszéd üres. Tulajdonképpen mire jó?
Mennyit vitatkozol teljesen értelmetlen dolgokról, vagy általad egyáltalán nem befolyásolható eseményekről?
Az alkotó viták érdekesek. Meghallgatsz, megtanulhatsz, megfigyelhetsz a sajátodon kívüli véleményeket. Néhány pillanatra elfelejthetsz minden mást az életben.
Néhányan azonban hagyják, hogy életüket folytonos értelmetlen fecsegés uralja.
Ezzel indokolhatják saját beteljesületlen vágyaik halogatását.
Vedd magnóra beszélgetéseidet, és lásd mit mondtál.
Szavaid hogyan hatnak életed hosszára?
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Emlékszem egy októbere, mikor a német erdőben éltem, tölgyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a vendégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szemközt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott a pázsit és a felhők között; majd komoran és kiség nevetségesen eltűnt a szarvasetetető irányában.
Nektek, hallgatóimnak, azonban azt mondom:
Szeressétek ellenségeiteket. Jót tegyetek haragosaitokkal. Luk. 6,27
Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra; nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viselkednek veled, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél.
Vagy gondolj azokra az időkre, amikor rossz volt a kedved, ingerlékeny, aljas, gyanakvó voltál és talán még üldözési mániába is szenvedtél. Hamarosan azt vetted észre, hogy mindenki negatívan áll hozzád, s te pedig a gondolataid és érzelmeid által teremtett ellenséges világban élsz.
Hogyan tudnál boldog, szeretetteljes és békés világot teremteni? Úgy, hogy megtanulod azt az egyszerű, gyönyörű, de fájdalmas művészetet, amit látásnak hívunk.
Így kell csinálni: Minden alkalommal, amikor ingerült vagy dühös vagy valakire, akivel találkozol, az nem a másik ember, hanem saját magad. Nem azt kell megkérdezned, hogy "Mi a baja ennek az embernek?", hanem azt, hogy mit mond ez az ingerültség önmagamról?"
Tedd is meg ezt most azonnal. Gondolj valakire, aki általában felingerel téged, s mondd ezt a fájdalmas, de felszabadító mondatot magadnak:
Mt. 5:14 "Ti vagytok a
világ világossága."
Nekem vígasztalódni kell
és nem szabad megállanom a Könnynél;
mindég, mindég a Napra állnom
minden fényeknek ki kell tárnom
megüresített lelkemet.
Nekem vígasztalódni kell,
mert nekem vígasztalni kell!
Siratók közt biztosan állni,
nekem, ha gond közt élek is,
minden gondokon túl kell látni:
csak világítva szabad járni!
Mindég, mindenütt tiszta lámpa,
emberszívekben tiszta tűz,
gyermekarcon símogatás,
mely minden árnyat messzi űz,
lélek-ugaron magvető,
ki szent magot hoz, jó termést ígér,
halott réteken friss virág:
Uram, könyörgök ilyen szívér'!
Virágok csókját összegyűjtöm
és minden mézek édességét,
minden hangszerek tiszta hangját
minden sugarak fényességét!
Ha bánatom lesz, kisszobámban,
titkosan, hittel úgy csatázom,
hogy harc után is, könny után is,
megmaradjon a mosolygásom!
Mert nem szabad félelmet látni
az arcomon, csak nagy bizalmat,
hogy aki lámpásul leküldött
adott erőt és szent hatalmat,
minden árnyék és könny fölött.
Egy kévébe most ki karolja
magyar falvak széthulló népét?
Ölelés leszek viharban, ködben
el nem engedem azt a kévét!
Nekem vígasztalódni kell
és nem szabad megállanom a könnynél,
mert nekem vígasztalni kell
jajnál, betegnél, temetésnél,
bimbótörésnél, rossz termésnél
hajnalt tagadó éjszakákon
romokká romlott ki tanyákon
nekem majd vígasztalni kell
és hogyha gond közt élek is
minden gondokon túl kell látni,
lámpásul küldött el az Úr,
csak világítva szabad járni!
Hogy az egyes ember mit ér a társadalomnak az elsõsorban attól függ, hogy érzései, gondolatai és tettei mennyire irányulnak a többi ember létének elõmozdítására. Az embereknek ilyen irányú beállítottsága szerint szoktuk õket jóknak vagy rosszaknak nevezni. Elsõ pillantásra úgy tûnik, mintha egy ember megítélésében elsõsorban szociális tulajdonságai volnának mérvadók.
Az ilyen felfogás mégis helytelen volna. Könnyen felismerhetõ, hogy mindazok az anyagi, szellemi és erkölcsi javak, amelyeket a társadalomtól kapunk, alkotó individuumok megszámlálhatatlan generációjától származnak. Hiszen az egyén találta fel egykor a tûz használatát, az egyén ismerte fel a növénytermelés módszereit, és az egyén alkotta meg a gõzgépet is. Csakis az individuum képes gondolkozni, és a társadalom részére új értékeket létrehozni, sõt azokat az új erkölcsi szabályokat is õ állapítja meg, amelyek szerint a közösség élete folyik. Alkotó, önállóan gondolkodó és ítélõ egyéniségek nélkül a társadalom fejlõdése éppen úgy elképzelhetetlen, mint az egyéniség fejlõdése a közösség tápláló talaja nélkül.
Friss hozzászólások