Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.
S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.
Óh, múlni már ősz!
hullni már eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...
(Tóth Árpád fordítása)
Amikor félsz, gondold azt, hogy mások is félnek. Sőt, vedd magadra az õ félelmüket is. Még ha a szenvedésed fokozódik is azáltal, hogy a terheidet növelted, meglátod, a félelmed mégis csökkenni fog.
„Te leckéztetsz engem? - kérded. - Magadat már megleckéztetted, meg is javultál, ugye? Ezért van idõd mások javítgatására?"
Nem vagyok olyan elvetemült, hogy betegen gyógyításra vállalkozzam, de mintha ugyanabban a betegségben feküdnék, megbeszélem veled a közös bajt és közlöm az orvosságot. Így hát hallgass rám, mintha bensõ énemmel társalognék. Bebocsátlak magányomba és füled hallatára vitatkozom önmagammal.
A három napig tartó moccanatlan hõség, a mindenre rátelepedõ tunyaság nyugtalanságában kitörni készülõ, lappangó vihar mivel a förgeteg másfelé vonult el, enyhe és kellemesen friss hûvösséggel járta át a dolgok felszínét.
Így van ez néha ebben az életben is: a lélek, amely szenvedett az élet súlyától, váratlanul megkönnyebbül, maga sem tudja megmagyarázni miért.
El tudom képzelni, hogy idõjárási viszonyok vagyunk, és fenyegetõleg tornyosul fölénk a vihar, amely azután máshol tör ki.
A dolgok roppant üressége, a határtalan feledés, amely betölti az eget és a földet...
Este az íróasztalnál a kislámpa fényénél munka közben egy pohár vörösborral, vagy épp a kanapén lehunyt szemmel. Az estékhez, a mindennapokhoz, a pihenéshez, a feltöltődéshez.
„...Szindbád, évtizedes tapasztalatok birtokában, tudta azt is, hogy a kocsmákban, ahol hibás helyesírással írják az étlapot, igazibb bizalommal merítheti meg kanalát a vendég a levesben, mint a vendéglőkben, ahol nyomtatták az ételek nevét. Mindenhol evett a hajós e hazában, mértéktartóan, de nagyon figyelmesen, mintha ízekben, fűszerekben, mártásokban, jó szagú hozzávalókban élne tovább egy íratlan műveltség, mely legalább olyan igazi és éppen úgy jelenti Magyarországot, mint a Millenniumi Emlékmű vagy Vargha Gyula összegyűjtött versei.
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Mentem haza éjféli óra táján,
öregdiákok báli éjszakáján,
eremben édes áramlásu bor.
Aludt a téli templom-utca mélyen
s aludt a holdfényes templom-fedélen
a varjú-sor.
Én egyszer erre jártam iskolába –
Gondolkoztam sok messze-hullt fiún.
Némán emelkedett az éjszakába
az ó-kollégium.
Éjfélutáni, mély szilencium.
És Téged akkor árnyékból, sugárból
elém kápráztatott a fél-sötét:
szoborszabású, szép atléta-melled,
fekete arcod dús szemöldökét,
ahogy szemem sokszor rajtad feledtem,
hegyi falucska föld-edzett fián.
Kemény kezedből hogy repült a labda
métás csatákon künn a kúrián!
A hó ment és az erdőkig kimentünk
hangos fiúkkal várni márciust.
A hó jött s dísztelen diákszobában
Aranyt olvastunk és Horatiust.
És most egy hang suhant fülembe: hangom,
ahogy zúgták a boltíves falak,
mikor diáklejtésű régi szóval
kerestelek, ha nem találtalak:
Domine Joó József…!
S talán a hold, talán a bor varázsa
a furcsa vágyat sugarazta rám:
a hold alatt, a nagy szilenciumban,
Domine – hogyha elkiáltanám –
S mozdult a hangom –
Hallgatott az utca,
hallgattak vérestitkú harcterek.
Öregdiákok báli éjszakáján,
domine Joó József, kerestelek.
"Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?"
Müller Péter
Pascal mondta a XVII. században: „Az ember érzékenysége a kicsiny dolgok, s érzéketlensége a jelentősek iránt különös értékfelcserélésnek a jele... Csak háromféle ember van; az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent, és szolgálja; a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi és nem is találta meg. Az elsők értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsők boldogtalanok és értelmesek."
Annak naponta példáját látjuk, hogy mennyire más érdekli az embereknek a többségét, mint amivel valóban foglalkozni kellene. Mindig csak a legköznapibb dolgokról esik szó, és a köznapi dolgokban is arról, ami a matériával és a pénzzel mérhető, mintha nem is érdekelné más a világot.
Friss hozzászólások