Útravaló

Valamikor régen szerettem írogatni, lehet most is elő tudom csalogatni a bennem valahol mélyen meglapuló firkászt (és most itt nem az újságírásra gondolok), mert érdekes élményben volt részem tegnap.
Este munka után vidáman is és nemvidáman is szálltam fel a 32-es buszra az Árpád hídnál. Nemvidáman, mert a viszonylag enyhe idő ellenére a sofőr ötezerrel nyomta a buszfűtést, ráadásul a gyomromat éhség mardosta, a vércukorszintem valahol a béka feneke alatt volt, így a rosszullét kezdett el néha kerülgetni, amelyet a buszfűtés csak fokozott. De vidám is voltam, hiszen az ölemben szorongattam egy hatalmas fekete hátizsákot, benne a vadonatúj T400-as Lenovo ThinkPaddel, melyet a cég három és fél év munkaviszony után végre munkaeszközként nekem adott (mert megérdemlem), lehetővé téve azt, hogy én is rugalmasan dolgozhassak alkalomadtán otthonról, mondjuk egy egyhetes BKV-sztrájk, derékig érő hó, és egyéb, az elmúlt hónapok során előfordult vis maior események idején. És az éhség sem fog már sokáig tartani, hiszen hamarosan hazaérek és gőzölgő, erdélyi módra készített tárkonyos pityókalevessel fogom várni a kedvesem, aki egy frissítő koratavaszi-későesti sportolás után jön el majd hozzám.
Szóval ültem a buszon, amelynek az utazóközönsége majdnem olyan lepukkant, mint mondjuk a 7-es buszé, mindenesetre elég vegyes összetételű. Az angyalföldi Béke téren vagy talán utána szállt fel egy csöves kinézetű, bozontos ősz üstökű és szakállú púpos öregember - nem volt egyértelműen hajléktalan, ahhoz túl rendezett volt a ruházata, szakálla; talán csak egy nyomorban élő kisnyugdíjas volt. Nem ült le, hanem megállt a középső ajtónál. A buszon aránylag csend volt, senki nem beszélt túl hangosan, és az új Volvo jármű motorzaja sem zavarta azt meg, így a busz első felében tisztán kivehető volt a púpos öreg prédikációnak is beillő szövege, amelyet szó szerint és teljes hosszúságában sajnos már nem tudok idézni, de azért megpróbálom visszaadni, amit félhangosan intézett az utasokhoz körülbelül két megállón át:
"Az Isten áldjon meg mindenkit! Szeressétek egymást, ne törődjetek a hazug politikával, mert jobb kor jön, amikor mindenki nyugalomban, békességben és csendességben él. Fiatalok, ti gyarapodjatok, okosodjatok, dolgozzatok, mert tietek a jövő! Az Isten áldjon meg benneteket! Legyen békesség, szeretet, becsület. És most áldjon meg mindekit a Jóisten!"
Figyeltem az embereket közben. Volt, aki közömbösen bámult továbbra is kifelé az ablakon, mintha nem is hallaná a vénember szavait. Valószínűleg elkönyvelte magában, hogy szegény flótás nem teljesen normális. Aztán voltak, akik halványan megmosolyogták az öreget - bevallom, én is, de nekem tetszett, amiket mondott, és majdnem a prédikációja végére biggyesztettem, hogy "ámen" vagy "az Isten áldja meg magát is!". És tulajdonképpen gyönyörű dolgokat mondott - mintha ő már sokat tapasztalt és sok rosszat megélt ember lett volna és bízna abban, hogy ezután már csak jobb jöhet...
A púpos aztán a Kacsóh Pongrác úti felüljárónál szállt le, ahol is eltűnt a csenevész fák és törött fapadok közt a sötétben.
Hát úgy legyen, ahogy az öregember mondta!