Sok múlik a nőkön is. - gondolta ilyenkor dünnyögve, tartozodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki helyén állott az életben. S nemcsak az almáriumok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte minden a helyén van. A kamra éppenolyan tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobában, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázában elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá: egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés. Mely nélkül nincs összhang a szívekben. S a bútorok is olyan sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniük a háziak perpatvarában. Az ilyen házakban, ahol egy okos asszony és türelemes férfi tartott rendet nem didergett a vendég télidőn sem, mert szilváriumnál és a bükkfával fűtött böffentgetve és dohogva melegítő öreg cserépkályhánál is kellemesebb meleget árasztott az a nyugalmas szívélyesség, mely szóval, mozdulattal, pillantással valahogy mindent a maga helyére tett.

Most végre csakugyan hazindult utasaival a vörös postakocsi. Döcögött a májusi fényben a batár, s minden benne volt és vele utazott, amitől Szindbád az életben szenvedett, s amit szeretett. Lassan hajtott a kürtőkalapos kocsis. Már elhagyta a hatvani vámot, s elhagyott mindent, ami az élet bűvölete, kedvessége, nyájassága, értelme volt. A világ elmaradt a batár mögött és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk. Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament. A gyertya csonkig égett, s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát: most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak. Mikor vége van valaminek.

Sok időbe tellett míg a hajós megtanulta, hogy a nőkért csak bizonyos óvatossági rendszabályok mellett érdemes szenvedni. Halántéka deresedett már, mikor megtudta, hogy az emberi kapcsolatokat nem szabad a távoli és hömpölygő időbe építeni. A pillanat könnyű indiánkenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos dúslombú partjai között. S aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt felborult és eltűnt a szevedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez és túlbecsülték azokat.