AZ ÚT

1

Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.

Minden igény, ha ellenzői vannak, árt a hitelnek. A vetélytárs rögtön rágalmakat szór rád, hogy kisebbítsen. Csak kevesen harcolnak nemesen; a vetélkedés leleplezi a fogyatkozásokat, amelyeket az elnézés eltakart. Legtöbben nagy tekintélynek örvendenek, míg nincs vetélytársuk. A verseny láza felébreszti, vagy feltámasztja a holt gyalázatot, kiássa a földből a régi és a meg régebbi csúnyaságokat. A vetélkedés a másik fél gyöngéinek dobraverésével kezdődik, és azt rángatja elő amit tud és nem amit szabad. S noha olykor, sőt legtöbbször a személyeskedés nem hasznos fegyver, az ellenfél megszerzi magának a bosszú alantas kielégülését, és úgy folytatja, hogy dicstelen dolgokról veri le a feledés porát. A jóindulat mindig békés, és a jó hír mindig jóindulatú.

Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjában van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. A nagy könyvek mindig mesekönyvek. Ilyen a Biblia, ilyen Tolsztoj, ilyen mindig, minden igazi vers, örök történet. Mert az élet és a lélek alján a mese van, mely néha monda - ilyenkor népek írják, néha hitvallás, mikor próféták írják, néha történet, mikor a nagy írók írják: de a hang és magatartás, mellyel ez írások a világhoz fordulnak, mindig a szűkszavú ősi mese hangja és magatartása. Az emberiség várja a mesét, s a próféta, az író, a tudós csak e mesehangon közelítheti meg igazán és véglegesen az emberek lelkét. Mert minden író Keleten él kissé, a datolyafa alatt ül, s az emberiség köréje telepszik és kéri: "No mesélj."

Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni lehet, de - mint minden felvett szerepből - könnyen kizökken belőle az ember. Mert csakis a saját, különös nagy értékéről és előnyeiről táplált rendíthetetlen meggyőződés tesz ténylegesen büszkévé. Eme meggyőződés ám téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat; mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi az illető.

Neve így csengett a szobákon át. Mintha ezt mondták volna: érdekes, van valami más is a világban, mint az önzés, a szenvedély, mint a hiúság... s mert mindenütt ott volt ahol kellett, soha nem látták. S mert mindig jókedvű volt soha nem kérdezték hogyan lehet jókedvű, mikor elment a férfi akit szeretett, s meghalt a gyermek, akinek a teje készült.

Van más is, s homályosan tudták ezt. Van egyfajta testvériség, mely több, sűrűbb, mint az ikreké az anyaméhben. Az élet összekeverte napjaikat és éjjejiket. Tudtak egymás testéről és álmaikról.

Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba, de néha módja van elmondani. S ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni. S azt hiszem az e fajta hallgatás lehetett az eredendő bűn is amiről a Biblia beszél. Van valamilyen őshazugság az életben. Sokáig tart, míg észreveszei az ember.

Tehetség, szándék: mindez kevés. Most már tudom hogy kevés. Az alkotáshoz kell még valami más is. Valamiylen különös erő, vagy fegyelem, vagy a kettő együtt. S azt hiszem ez az amit általában jellemnek neveznek.

Van valami ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés: az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Van valami, ami úgy tud fájni, égni, sebezni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést...ha egy ember, vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság. S mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba: az aljas, a gyáva megoldásba is. Nem gyávaság ez, nem: az életösztön utolsó védekezése.