Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

1935. aug.

forrás: gondolkodom.hu

Remeg a gyertya lángja,
dereng a fény a borban.
Elülök itt magamban,
mélyen a férfikorban.

Zenitre áll a csillag,
így őrködik felettem.
Bor olvad szét a számban,
ő mosolyog helyettem.

Remeg a félhomály kint,
töltök magamnak újra,
mosolygok már a semmin,
mosolygok rá a múltra...

Megcsillan a csillag a borban,
megremeg a semmi lángja.
Lépéseket hordoz az éjjel,
valaki jár, de senki se látja,
valaki jön, de senki se várja,
valaki elmegy, dereng a válla,
átdereng az éjhomályba...

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.

Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
Saját tulajdonod. Amit elveszel,
Nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.

Amit adhatnék, úgysem adhatom.
Ha valami megkülönbözteti
A tiédtől, ami az enyém,
Az a másféle tapasztalat.
Ami rátapadt. Az pedig át nem adható.
Használd hát, amit jónak látsz,
Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.

Ami az enyém, ha adnám is,
Mondom, el nem veheted.
Pedig akkor lenne az enyém,
Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed.
Hogy az kettőnkben közös lesz? Az.
Látod, még te adsz, ha elveszel,
És tőled kapok, ha elfogad.

Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
— de ha már senki
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.

— Vagy pedig egyszer sem.

forrás: gondolkodom.hu

Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép,
augusztusvégi, halk tücsökzenét?

E gyönge hűssel átszőtt és halott
növényektől fanyarkás illatot?

E világon túl bűvölő varázst,
világon-túli csillag-zuhogást?

E gazdag éjt, mely épp azért csoda,
mert múló, s vissza nem térhet soha.

forrás: gondolkodom.hu

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

1944. április 30.

Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfű kelyhe becsukódik,
bugyrot cipel a nénike,
édesem messzire ment.
Megkérdezzem a nénikétől:
hova ment az édesem, hova ment?
Csak a vadlibák láthatják meg õt -
csak a gyermekláncfű szólhatna róla.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Múltkor a kertembe egy fiu jött,
gyümölcsöt hozott a kosarában.
Kék ruhában jött, mint a napsugár,
kék ruhád eszembe jutott.
Csupasz volt a nyaka íve...
mosolygott... nézett hosszasan...
Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
a madaraktól kérdezd, hova lett.
A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az úton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.

A csókod festi kékre az eget,
szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.

A partok ágán
fönnakad a víz,
zöld pálmalevél most a tó;
nevetésed meg hegyről lefutó
szél – libegteti és eljátszik vele.

A semmiségből úszik egy hajó,
jön, mint a boldog üzenet.
Ülj le a mindenséggel szembe,
madarak lengő lombja alá
s felejtsd el halvány nevedet.

Ne emlékezz és
ne remélj:
így teremts időt szerelemre.
Gyümölcsök sárga vihara
megérett tested közelébe ért;
add el magad egy sóhajért,
mely rászállt a szemedre:
a megkövült láng bazaltoszlopai
ledőlnek kedvedért.