Tél van, hideg. Olyan hideg, hogy megfagyott az egész világ. A földön kopogva gurul végig a
göröngy, mint a kavics, ha a kóbor ember kővé vált csizmája elrúgja. De megfagyott a csizmában a
szalma, a szalmában a láb; megfagyott a boton a kéz, a mellben a szív, és az agyban a gondolat.
Mégis menni kell. Mint egy romló gép, úgy haladt előre mindig lassabban egy ember. Nem tudva,
honnan hová. A feje előreszegve, mint egy bivalyé, mikor jármot húz, a szeme véres és kidülledt, a
hidegtől vizes.

- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor?

Szépen összefaragta a férfi arcát az idő. És fáradhatatlan. Arcokat, lelkeket farag, s mire elkészül, fölvásárolja művét a Halál…