Szent meggyõzõdésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sõt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetõek. A testük igen, õk nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetõségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erõ, nem a hibátlanság. Minden olyan jelenségtõl, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illúzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük õt. Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva.

A tetőpontra az jut, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában...

Mély akácillat, amely keveredik a közelgő langyos esőszaggal. Este hat óra, közeledik az eső, az ég mélykék. Langyos és édeskésen fűszeres illatú szellő fúj. Május van, a legszebb hónap. Régen írtam. A tél meglepően pörgős volt, belefeldkeztem a munkába, a mellékesbe, a vállalkozásba, amit nem másnak, hanem magamnak, magamért csinálok. Izgalmas dolog, jó érzés. A tél a saját magamnak végzett munkával és az olvasással telt. Rászoktam. Mindkettőre. :-) Pótcselekvés, hiánypótlás? Talán. De most már részét képezi napi tevékenységeimnek mindkettő. Elkezdtem argentín tangóra járni. Nehéz tánc, de érdemes tanulni, mert több ez, mint tánc: az élet leképezése és a tánc az életre, az emberi kapcsolatokra, férfi és nő viszonyára tanít. Tavasszal a szunnyadó szív kivirágzik. Elég neki egy pillanat, egy pillantás, egy érintés, egy régen várt érzés. Reggel munkába menet ettől az érzéstől átitatva egy vidám számot hallgatva az ipodon és beleszagolsz a levegőbe: a szondi utcai friss akácillat és reggeli napsütés a kellmes májusi langyossággal. Jó élni. Figyelni kell és válaszolni az élet rezdüléseire, felvállalni, amit fel lehet és merni, bátornak lenni, égni, és ha kell utána elégni. Méltóképpen nem lehet másképp, mint így. Ezt gondolom, ezt érzem. Ezt jelenti nekem az esőszagú-akácillatú május. Most, 2008. május 19-én, hétfőn délután 4 órához közelítve a csendes munkahelyi szobából. Áldás, békesség!

Az ablak mellett keszeg öregember gubbasztott, ölében nagy csokor friss virág. A másik oldalon fiatal lány ült, s tekintete minduntalan a férfi bokrétájára tévedt. Egy idő múlva az öreg leszálláshoz készülődött. Hirtelen ötlettől vezérelve a lány kezébe nyomta a csokrot.

- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor?