Megérkezés a régi dohos illatú műemlék épület vastag falakkal, rusztikus bútorokkal övezett valóságába. A szobában egy tál friss édes szeder vár. Az ablakból majdnem a főtérre látni. Minden olyan csendes és régies, olyan igazi kikapcsolódást ígérő. Na nem a tengerparti lazulásra vágyóknak, hanem az izgalmakat és a szépséget keresőknek. Régen írtam, rémítően régen. Munka, gondok, vagy inkább az időbeosztás? Inkább az utóbbi. Mellettünk a vár, amit majdnem 500 éve nem tudott bevenni a török. Vörösborok. Jurisics vére, Törökverő pörkölt szederrel, szilvával, almával jó szaftosan kenyérrel mártogatva. Mellé egy jó cabernet sauvignon a Jagodics pincészettől. Az íz, ahogy a pörkölt, a szeder és a szilva összeér a szájban az ízlelőbimbóknak különleges alkalom, ünnepi pillanat. A borárium - mert ott kapható ez az isteni pörkölt - egy kellemes kis mediterrán hangulatú hely. A tulajdonos egy igazi showmen, énekel, anekdotázik, igazi házigazda, szívvel-lélekkel. Jó látni, amikor a munka találja meg az embert és nem fordítva. A lánya alig húsz éves ,de látszik, hogy belőle is méltó vendéglátós lesz. Jó ide betérni. A sajttál gazdag, a borok jók. Pörkölt után szedres palacsinta. A szeder Kőszeg kedvenc gyümölcse. :-) A várnegyed maga a történelem.

Az élet tisztelete a boldogságomat sem adja meg maradéktalanul. Olyan pillanatokban, amikor elfogulatlanul örülni szeretnék, gondolatokat ébreszt bennem a látott és észrevett nyomorúság fölött. Nem engedi meg, hogy e zavaró gondolatokat elhessegessük magunktól. Ahogyan a hullám nem önmagáért van, hanem hogy az óceán hullámzásában állandóan részt vegyen, életem sem lehet soha önmagáért, mindig csak annak átélésében, ami körülöttem van.

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sõt még tovább, de minden esztendõben visszatér az idõ, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esõktõl újra nedves és puha. A levelekrõl a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél. Aranynapoknak ezt az idõt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegõben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetõrõl a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylõ aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettõl a szendergõ lassúságtól érik meg a szõlõ, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az õszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

E-mailben kaptam, érdemesnek tartom megosztani. Én ezeket átéltem/megéltem. Emlékszem az első csókra, a ping-pongozásokra, a telepen való bandázásokra, a becsöngetésekre, átmenésekre, a bedekóra,..és sok másra is. Innen a munkahelyi asztal mögül, amikor is épp ellepett a munka...

"Akik 1982 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele...

A zord tél után a hivatalos tavasz égzengéssel, záporesővel érkezett. És menetrendszerű akkurátussal megérkeztek San Diegóba a fecskék. A megfigyelők jelentik, mintegy 2500 fecske telepedett San Bernardo környékére - mint minden évben, most is szállást vettek egy kolostor árkádjai alatt, és nekiláttak iszapból és sárból fészket építeni. Tízezer mérföld távolból, Argentínából jöttek, és minden évben pontosan a hivatalos tavasz napján érkeznek. Ebben - mint a heringek vándorlásában - van valami hátborzongató.

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé
földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha már sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

"Nem félek. Már semmitől sem. Minnél több a szenvedés, annál erősebb a szerelem. A veszély csak erősíti szerelmem: fokozza, megfűszerezi. Leszek számodra az angyal, akire szükséged van. Még szebb életet hagysz magad után, mint amit elkezdtél. A menyország visszavisz, rádnéz, majd így szól: Csak egy dolog teheti a lelket teljessé, az pedig a szerelem."

Azt hiszem Kierkegaardé a gondolat, hogy a jó ellentéte nem a rossz (a rossz kevés, meg alacsony is ahhoz, hogy a jó valódi ellentéte lehessen) hanem a jó és a rossz fogalmának összekeverése összezagyválása.

Szent meggyõzõdésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sõt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetõek. A testük igen, õk nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetõségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erõ, nem a hibátlanság. Minden olyan jelenségtõl, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illúzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük õt. Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva.

Csomagoljunk
legyünk útra készen
mielőtt minden
eltörik egészen
hisz oly kevés
mit vinni kell
egy „megérte”
egy „hinni kell”
egy szerelemtől
fényes pillanat
a sárba süppedt
kő alatt
a sötétben
egy résnyi fény
élétől
megsebzett remény
mert valami
végérvényes rend kell
ha nagy útra
készül már az ember
tudván
hogy akkor sem néz
hátra
ha nevét valaki
még egyszer elkiáltja