“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”

Mi az erény? Ha egy ember jót tesz felebarátjával.
Nevezhetek-e erénynek mást, mint ami a javamra szolgált? Én ínségben élek, te bőkezű vagy; veszélybe kerülök, te a segítségemre sietsz; félrevezetnek, és te fölvilágosítasz az igazságról; senki sem törődik velem, de te megvigasztalsz; tudatlan vagyok, s te beavatsz a tudás szentélyébe – persze hogy erényesnek foglak nevezni.
De mit kezdjünk a főerényekkel, vagyis az isteni erényekkel?
Némelyik alighanem ott marad az iskolák falai és a könyvek lapjai közt.
Mert mit érdekel engem, hogy mértékletes vagy e-?
A mértékletesség egészségügyi rendszabály; ha követed és jobban érzed magad tőle, a magam részéről szerencsét kívánok hozzá.
Hiszel és reménykedsz, ehhez még melegebben kívánok szerencsét, hiszen így részed lesz az örök üdvösségben.
Isteni erényeid égi adományok; főerényeid pedig kiváló tulajdonságok, amelyek a segítségedre vannak az élet mindennapjaiban – de felebarátaid szempontjából egyik sem számít valódi erénynek.

Aki nem látja a világ hívságos voltát, maga is roppant hiú teremtés. Ezért ki ne látná, kivéve a fiatalokat, akik belemerülnek a hírnév, a szórakozások hajszolásába, a jövő tervezésébe?
De fosszuk csak meg őket szórakozásuktól, azt fogjuk látni, hogy megemészti őket az unalom; ilyenkor ők is érzik semmi voltukat, még ha fel nem ismerik is: mert bizony boldogtalan sors, hogy azonnal elviselhetetlen szomorúság hatalmasodik el rajtunk, mihelyt kénytelenek vagyunk önmagunkba tekinteni, és nincs, ami elterelné magunkról a figyelmünket.

Valamikor – két vagy három éve lehet már – gyorsvonaton robogtam egy nyári szürkületkor. Kihajoltam az ablakon s szinte beleszédültem a fekete, szénaillatos sötétségbe. Kezemben egy hosszú, finom cigaretta parázslott s lankadtan, tétlenül néztem, mint alszik el, szenesedik meg, feketül hozzá az alvó, mozdulatlan éjszakához. A kerekek süket dübörgésében egyszerre csak egy ezüstös trillát hallottam. A szürke mezők mélységében, valahol messze, messze egy tücsök dalolt magánosan, egyedül.

Az igazi csodák mily kevés zajt ütnek! A lényeges dolgok milyen egyszerűek! Életem ama pillanatáról szinte nincs is mit mondanom, álomban kell újra élnem, hogy halljam a barátom szavát.

A háború előtt volt, Saone partján, Tournus közelében. A vendéglő faerkélye kihajolt a folyó fölébe. Puhafa asztalra könyököltünk, melybe a vendégek bevésték nevüket. Két Pernod-t rendeltünk. Az orvos ugyan megtiltotta neked az alkoholt, de nagy alkalmakkor kissé csalni szoktál. Márpedig ez az volt. Hogy mi okozta jókedvünket, az éppoly kitapinthatatlan volt, mint a napfény minősége. Tehát az ünnepi Pernod mellett döntöttél. És minthogy pár lépésre tőlünk két hajóslegény éppen rakodott egy hajóból, meghívtuk őket is. Az erkélyről intettünk nekik. És ők jöttek. Jöttek, minden ceremónia nélkül. Egész természetesnek találtuk, hogy társakat is hívjunk, talán mert valami láthatatlan ünnep volt a szívünkben. Oly világos volt, hogy elfogadják meghívásunkat. El is jöttek és koccintottunk.

A nap olyan jól sütött. Langyos mézében fürödtek a nyárfák a túlsó parton és az egész síkság a láthatár széléig. Egyre vidámabbak lettünk, magunk sem tudtuk, miért. Olyan megnyugtató érzés volt, hogy a nap süt, a folyó folyik, az ételünk étel, a hajósok feleltek a hívásra, a pincérlány boldog nyájassággal szolgált ki, mint aki háziasszony egy örök lakomán. Tökéletes békében voltunk, távol minden felfordulástól, egy végleges civilizáció ölén. Valamiképpen tökéletes állapot volt ez, és minthogy minden kívánságunk teljesült, nem volt mit mondanunk egymásnak. Úgy éreztük, tiszták vagyunk, bölcsek, őszinték, megértők. Nem tudtuk volna megmondani, milyen igazság nyilatkozott meg előttünk, de a biztonság érzése uralkodott rajtunk. Valami büszke biztonságérzet.

Sok szeretettel köszöntök minden kedves olvasót. Most összegezni fogom a 2010-es évet az én szemszögemből.

- Jack, feltehetek egy személyes kérdést? Miért vagy oda a pinot-ért? Mintha ez lenne a mániád.
- Nem tudom, nem tudom..öö.. azt nehéz termeszteni amint tudod biztos...ez vékony héjú, változékony...korán érik, tudod nem olyan túlélő, akár a cabernet, ami szinte akárhol megterem és akkor is nő, ha nem gondozzák. A pinot állandó törődésre szorul és valójában csak akkor nő, ha a világ eldugott kicsi sarkában ültetik el. És csakis a legtürelmesebb és legkitartóbb termesztő képes rá igazán. Csak az, aki tényleg rászánja az időt, hogy megértse a pinot lelkületét. Csak ő csalogathatja elő belőle a teljes értékét. És aztán... hm...a zamatok, azok a legragyogóbbak és elragadóbbak. Izgalmasabbak és csodásabbak bármelyik másiknál.
Mármint a cabernet is lehet erős és magával ragadó, nyilván, de számomra túlzottan prózai. Valamiképpen ahhoz hasonló.
Na és Neked?
- Mi van velem?
- Nem tudom miért lettél borbarát.
- Oh...azt hiszem én a volt férjemnek köszönhetem, hogy az lettem. Tudod volt neki egy nagy repi borospincéje, érted. De aztán én rájöttem, hogy kiváló ízlésem van e téren. És ahogy ittam kezdtem megszeretni, amit jelentett számomra.
- Például?

A boldogság joga – mint mondják – az élethez való jog.
De van-e jogom örülni az életnek? – kérdeztem, miközben az erdőn át lovagoltam.
Így feleltem magamban: igen, minden embernek joga van az örömhöz, amikor ebbe a világba belép. De csak az örülhet, aki nem követ el bűnt, amellyel szenvedést okoz másoknak.
Jónak kell lennem! – ebben rejlik mostani földé létem igazi boldogsága, ez a feladatom és ideérkezésem lényege.

forrás:gondolkodom.hu

Annál az ostobaságnál jobban, amelyben az emberek java része leéli az életét, csak egy valami képeszt el: az ebben az ostobaságban megbúvó értelem. A közönséges életek egyhangúsága első pillantásra ijesztő.

Itt ebédelek ebben a hitvány, elhanyagolt vendéglőben, belebetegednék, ha le kellene mondanom a szakácsáról, és itt áll mellettem a már elaggott pincér, aki felszolgál nekem, ahogy – úgy hiszem – már harminc esztendeje szolgál fel ebben az étteremben. Milyen az életük ezeknek az embereknek?

Megérkezés a régi dohos illatú műemlék épület vastag falakkal, rusztikus bútorokkal övezett valóságába. A szobában egy tál friss édes szeder vár. Az ablakból majdnem a főtérre látni. Minden olyan csendes és régies, olyan igazi kikapcsolódást ígérő. Na nem a tengerparti lazulásra vágyóknak, hanem az izgalmakat és a szépséget keresőknek. Régen írtam, rémítően régen. Munka, gondok, vagy inkább az időbeosztás? Inkább az utóbbi. Mellettünk a vár, amit majdnem 500 éve nem tudott bevenni a török. Vörösborok. Jurisics vére, Törökverő pörkölt szederrel, szilvával, almával jó szaftosan kenyérrel mártogatva. Mellé egy jó cabernet sauvignon a Jagodics pincészettől. Az íz, ahogy a pörkölt, a szeder és a szilva összeér a szájban az ízlelőbimbóknak különleges alkalom, ünnepi pillanat. A borárium - mert ott kapható ez az isteni pörkölt - egy kellemes kis mediterrán hangulatú hely. A tulajdonos egy igazi showmen, énekel, anekdotázik, igazi házigazda, szívvel-lélekkel. Jó látni, amikor a munka találja meg az embert és nem fordítva. A lánya alig húsz éves ,de látszik, hogy belőle is méltó vendéglátós lesz. Jó ide betérni. A sajttál gazdag, a borok jók. Pörkölt után szedres palacsinta. A szeder Kőszeg kedvenc gyümölcse. :-) A várnegyed maga a történelem.