Most végre csakugyan hazindult utasaival a vörös postakocsi. Döcögött a májusi fényben a batár, s minden benne volt és vele utazott, amitől Szindbád az életben szenvedett, s amit szeretett. Lassan hajtott a kürtőkalapos kocsis. Már elhagyta a hatvani vámot, s elhagyott mindent, ami az élet bűvölete, kedvessége, nyájassága, értelme volt. A világ elmaradt a batár mögött és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk. Így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament. A gyertya csonkig égett, s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát: most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak. Mikor vége van valaminek.