Fáradt asszony áll a kopott konyhaasztal elõtt, az ablak nyitva. Krumpliból süteményt készít a gyerekeknek, autó suhan el az ablak elõtt, a hátsó ülésen ismerõs férfi ül, csak egy pillanatra látja, de iszonyú emlékeket idéz az az eszelõs tekintet: Szálasi Ferencet viszik körül Budapesten, hogy lássa a pusztítást, amelyet "nem ellenzett". S múlnak a hónapok, az asszony áll az ablak elõtt, már ismét tavaszodik, még mindíg a férjét várja, aki hadifogságban van, valahol Szibériában, egy tar törpe - csak így hívja magában a szónokot - kétszázezer ember elõtt ígéri, hogy hazajönnek, hazahozza õket, de nem tûrheti tovább a reakció tobzódását. A gyerekek - akiket végül is egyedül nevel - cseperednek, csasztuskát is tudnak, aztán egyszer, egy októberi délutánon elmaradnak, nem jönnek, pedig a kedvencük, krumplis tészta az ebéd, s már lövések hallatszanak, s az asszony dermedten látja az egyik gyerekember szemében a hideg halált, a félelmet, s a másikéban a dacot, a szeretetet, a könnyet. Az asszony ott áll a konyhában, a falvédõre tûzve mind a három lap, amely húsz év alatt Kanadából érkezett, a másik fiát várja, hogy a P-20-as motorral végre beforduljon az utcába, jön is a "gyerek" - már harminchat -, Kádár János Angyalföldön sakkozik, mondja a rádió, s minden olyan mozdulatlan. Aztán megint tömegek az utcán, vízlépcsõ meg Erdély, "kerekasztal", köztársaság! Otthon ülnek, a fia és õ, a tv-ét nézik: "Csak ne lõjenek fiam, csak ne lõjenek."
Az asszony a konyhában izgatottan sürög-forog, tizenhat éves unokáját várja, még sosem látta. Alig beszél magyarul.