Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki elédsiet, mintha te lennél a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben, mikor elvégeztük az iskolát Bécsben, s aztán a csapatnál éltünk egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata. Az érzés, hogy titkos láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek. Nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsájt meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak. (részlet a Gyertyák csonkig égnek c. regényből)
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
Friss hozzászólások