Ma este 8-fél 9 körül, a 32-es buszon ülve hazafelé tartottam és éppen ment le a nap. Tiszta volt a levegő, mert a tegnap esti hidegfront kisöpörte a szmogot, a párát és a forróságot, a lemenő nap fénye pedig aranysárgára festette a fákat, az emeletes házak felső szintjeit és az erkélyeket.
Ősziesen melegsárga volt minden, simogatóan aranyló, annak ellenére, hogy júliusi este volt. És bár a nap éppen lement, az aranyba majd lassan narancsvörösbe hajló fények az épületeken és fákon a lenti Tóth Árpád verset juttatták eszembe.

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja :
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse : egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek :
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő ; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre :
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

1923

Irodalomhoz némileg értő egyén ellenére sem rajongok a versekért, de a fenti mindig is tetszett, még középiskolás koromban bekategorizáltam saját "best of"-listámba.