Megtaláltam...beleolvasgattam....talán nem vétek az íratlan szabályok ellen, ha beírom néhány gondolatom.
Ez a ti hibátok, mert olvaslak titeket és inspiráltok, hogy én is akarom...akarom...megosztani. Nem vagyok költő, sem író és ez irányú ambícióm sincs. Olyan megérzések után szaladó embergubanc vagyok.
Mikor gyermek voltam, felnőtt akartam lenni, hogy ne irányítson senki, hogy ne mondják meg, hogy mit kell, és mit szabad és hogy végre ne kössenek olyan kötelékek amiket nem akartam, amik terhesek voltak számomra. Aztán felnőttem és nem változott semmi. A társadalom íratlan szabályai, a főnököm, a családom mind megmondták, hogy mit kell és hogy mit szabad csinálnom. Olyan kötelékeket kellett ápolnom amiket nem akartam, de a boldoguláshoz szükség volt rá. Gondoltam, hogy ez csak a kezdet...majd kiépítem idővel, hogy tényleg szabad ember legyek. Most itt vagyok, és nem vagyok szabad...köt a pénz, az anyagiak...a kötelező kötelékek. Annyi álmom volt - nagy álmodozó vagyok - és lassan mindet feltettem egy polcra porosodni. Ma már csak egy vágyam van...végre egy kicsit nyugalomban élni.
Azt nevelték belém, hogy legyek tekintettel másokra, és ezt jónak is tartom, mert hiszem, hogy egyszer mindent visszakapsz. Mostmár ott tartok, hogy mást nem is csinálok, csak tekintettel vagyok másokra. A munkahelyemen a főnökömre, hisz biztos sok gondja van, otthon mindenkire aki körülöttem él, hisz nekik is sok gondjuk van. Persze mindenki panaszkodik. Meghallgatom. Bólogatok, kedves szavakat mondok, vagy felháborodok. Én nem panaszkodom, csak néha. Meghallgatnak. Nem vígasztalnak, nem háborognak, nekik nagyobb gondjuk van. Megértem.
Azt hiszem belefáradtam az örökös küzdelembe.