Jelenlegi hely

Giacomo Leopardi: A végtelen

Beküldte Ady - 2009. február 23.

Mindig szerettem ezt a puszta dombot
s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy
elrekeszti a messzi horizonttól,
de, míg itt ülök s szemlélődöm, ott túl
mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy a szivem
szinte megborzong. S ahogy átviharzik
e lombokon a szél, összevetem
azt a végtelen csöndet s ezt a hangot:
s az örökkévalóság jut eszembe,
s a halott idők, és a mai kor,
az élő s hangos. Gondolatom a
határtalanba merül; s ebben a
tengerben oly édes megsemmisülni.

Szabó Lőrinc fordítása

Címkék:

Szavazatok száma: 222

Hozzászólások

A XIX. századi híres, pesszimista gondolkodó és költő ebben a versében summázza egész filozófiai életművének következtetését: a végesben mutatkozik meg a végtelen, a múltban, és a jelenben formálódik meg a jövő és az örökkévaló, és ez az út, ami az életet szellemivé (a legvalóságosabb létformává) nemesíti. A határtalanban való feloldódás nem megsemmisülés, hanem a hazaérkezés eufóriája.

Saját korában Leopardit ezért nihilizmussal vádolták, ma tudjuk, hogy ez a gondolat a legtisztább, legderűlátóbb következtetés, amit az ember értelmével és képzeletével megragadhat.

Nekem meg az édes szomorúság jutott róla eszembe. Volt pár oylan időszak életemben, amikor minden baj egyszerre jött rám. Olyankor mindig olyan dolgok történtek amiket akkor nem, de később - így visszagondolva - érdekesnek, de talán nem is ez a jó szó rá...olyan...nem is tudom...egy-egy élet-pillanat volt, ami mélyen megmaradt bennem. ÉS mindig valami szép dolog volt. Nem kézzel fogható, inkább egy érzés, egy hangulat, amelyeket azóta sem tapasztaltam, éreztem. Ezek ilyen édes-szomorú szemlélődések, tapasztalatok, amelyek alján ott volt a bizsergető boldogságérzés. Kissé ijesztő volt, hogy ilyen is megtörténhet. Szeretném ezeket újból átélni,de így a hétköznapokban nem tudom. Egy törés kell hozzá. Az ilyen boldogságérzéshez igen. A másféléhez pesze nem és ebből van több. Talán jobb is. Eszembe jut Hrabal utolsó mondata: "Az ember akár akarata ellenére is akkor válik emberré, amikor zátonyra fut, amikor rendjétől megfosztott élete kisiklik."
Valami hasonlót írt le Kosztolyányi is az Esti Kornélban....és egy dolog olvasni, más dolog megélni.

Na hát nekem ez jutott eszembe erről. Amúgy nem ismertem Leopardit. :-) Késő van, indulok haza a munkahelyről. Megyek szüleimhez vacsorára. Lesz leves meg második. Remélem elindul a kocsim a hó alatt.

Oldalak