Mennyi elhullt virág, s elbújt szilánk,
a szívnek egy régen ejtett seb épp úgy fáj.
Ne is ébressz fel, jobb volt úgy, hogy távol voltál.

Most bízom vakon, hátha átlátsz majd,
s nem hiszed, hogy tényleg így van,
hátha mégis csak hallod azt, mit elhallgattam,
s hogy véges az út, de mit ma tőled kaptam...

...végtelen,
s kell nekem.
Lásd, hogy mit megteszek, csak hogy mellettem itt maradj és otthont találj.
Hagyd, hogy még jobb legyek, hogy Te jobb úton járj.
S mindent jóvá tegyek, hogy ma bízz bennem,
s élhess úgy, hogy nincs félelem.

Néha úgy tűnik, lehetnek álmaink,
s a jövőbe vezet a híd,
de nem megy, mert aki csak erre jár,
minket fölszabadít.

Csak ülök és nézem, hogy mit tudok,
amikor épp ilyen szabad vagyok,
amikor fölemelt kézzel, mosolyogva
a falhoz is állhatok.

Ma én megyek, holnap én küldelek,
mindent kell játszanunk.
Mindent, mert ennyi szerephez
túl kis színház vagyunk.

Én ígértem szebb jövőt,
és álltam is a szavam.
Elindultam fehér lovon
és gettóba küldtem magam.

Vörös csillag a mellemen,
és belül a szívem arany,
és idegen tankok tetejéről
így lőttem magam.

Lassan jönnek az új idők,
még semmiről nem tudunk.
Egyet érzünk csak biztosan:
győzni itt nem fogunk.

Mondd, milyen legyek, mondd, hogy akarod,
mondd, kire ragyognak a csillagok?

Mondd, ki érdemes ma kegyelemre,
a nemzeti színű szerelemre?

Mondd, ki van soron, most kit üldözünk,
mondd, ki lesz mostantól a mi emberünk?

Mondd, mit játsszunk el, mondd, kik is legyünk,
mondd, mi lenne jó?

Hogy hová megyünk, mondd, kit érdekel,
jobb, ha csöndben maradsz és nem kérdezel.

Ha parancsra lősz, helyesen teszel,
majd ha téged lőnek, a hősünk leszel.

És szép közös emléktáblád lesz velem,
itt öltük egymást, hogy béke legyen.

S mert nem leszünk ott, mikor megérkezünk,
csak azt mondanád el: hová megyünk?

Ha itt maradnál, nem indulnék még én sem,
Ha nem indulnál nem lenne érkezésem,
Hová is mennék, hová is lennék egyedül én,
Nélküled nem kell útlevél.

Az otthon ott volt ahol bejártunk,
Mindent százezerszer már,
S apánkat kértük, hogy vegyen fel most az egyszer,
Mert magasról más lesz a táj.

Az otthon itt van, ha jössz mellettem,
Még ha nem is nézel rám,
Tudod már régen észrevettem, hogy szemedben
Én hazáig látok simán,
Ellátok simán.

Rádnézek néha némán,
S az otthon visszanéz rám.

Az otthon ott lesz, ahol megállunk,

Szemed egy csillagszóró fényét szórja
S elvakít ez a fény,
Amikor Érted dobban a szívem,
Esik a hó és csúszom a jégen

Minden ablak zárva az utcát járva
Fázom, mert fúj a szél,
Egy kandalló zenél karácsony éjjelén

Ugyanígy történt álmomban,
S tudom csak álmodtam,
Hogy ott voltál velem,
Igen TE voltál Kedvesem.

Egy hintaszékből nézem a várost
S a nyárra emlékezem,
Mikor gyertyák égtek a szobában,
S Te boldog voltál velem

Szemed egy csillagszóró fényét szórja
S elvakít ez a fény,
Amikor Érted dobban a szívem,

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

http://www.yanni.com

http://www.georgewinston.com