Tóth Árpád: Ez már nem nyári alkonyat

Beküldte Ady - 2014. augusztus 31.

Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél.

Szavazatok száma: 0

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 9. levél

Beküldte Ady - 2014. augusztus 13.

Furuborg, Jonsered, Svédország,
1904. november  4.

Kedves Kappus uram,

ebben az időben, amely levélváltás nélkül telt el, részben úton voltam, részben úgy el voltam foglalva, hogy nem írhattam. És ma is nehezemre esik  az írás, mert sok levelet kellett már írnom, úgyhogy fáradt a kezem. Ha diktálhatnék, akkor sok mindent mondanék Önnek, így azonban válaszként hosszú levelére csak néhány szót kap.
  Gyakran gondolok Önre kedves Kappus úr, és oly koncentrált kívánságokkal, hogy ennek tulajdonképpen valahogyan segítenie kell Önön. Hogy leveleim valóban segítségére vannak, abban sokszor kételkedem. Ne mondja, hogy csakugyan használnak. Fogadja el őket nyugodtan, különösebb köszönet nélkül és várjuk ki azt, ami jönni fog.
  Talán semmi célja, hogy most kitérjek az Ön egyes szavaira; mert amit mondhatnék az Ön vonzódásáról a kétely iránt, vagy tehetetlenségéről a külső és benső élet összehangolása terén, vagy mindarról, ami Önt gyötri  – már elmondtam és csak megismételhetem azt a kívánságot, hogy elegendő türelmet kell találnia önmagában a tűréshez és elegendő egyszerűséget a hithez; egyre több és több bizalommal kellene lennie a nehézségekhez és a mások közti magányhoz. És egyébiránt hagyja szabadon folyni az életet. Higgye el nekem: mindenesetre az életnek van igaza.
  És az érzelmek: minden érzés tiszta, amely összefogja erejét és felemeli Önt; tisztátalan az az érzés, amely lényének csak egyik oldalát ragadja meg és így elemészti. Minden gondolat jó, amelyet nem kell szégyellnie gyermeksége előtt. Helyes mindaz, ami többé teszi Önt, mint ami eddig legjobb óráiban volt. Minden elmélkedés jó, ha egész vérében van, ha nem mámor, nem zavarosság, hanem öröm, amelynek a mélyére lehet látni. Érti, mire gondolok?

   És kételkedésből is válhatik jótulajdonság, ha megneveli. Tudatossá kell válnia, kritikává kell hogy legyen. Valahányszor el akar pusztítani valamit, kérdezze meg, hogy miért tartja csúnyának, követeljen tőle bizonyítékokat, vizsgálja meg és akkor talán tanácstalannak, zavartnak, sőt zsémbesnek is fogja találni. De ne engedjen, követeljen érveket és cselekedjék minden alkalommal így, figyelmesen és következetesen és eljön majd a nap, amikor a kétely rombolóból az Ön legjobb munkatársává lesz, és talán a legokosabbá mindazok közt, amelyek az Ön életét  építik.
   Ez minden kedves Kappus úr, amit ma elmondhattam Önnek. De egyidejűleg elküldöm egy kis költeményem különlenyomatát, amely most jelent meg a prágai "Német Munka" c. lapban. Ebben a versben tovább beszélek Önnel az életről, és a halálról  és arról, hogy mindkettő  nagy és csodálatos.

Az  Ön
Rainer  Maria  Rilke-je

Címkék:

Szavazatok száma: 0

Derek Walcott: Szerelem szerelem után

Beküldte Ady - 2014. július 8.

Eljön az idő,
amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben,
s mindkettőtök egymásra mosolyog,

s azt mondja, ülj ide. Egyél.
Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett

egész életedben, akire fütyültél
egy másikért, aki kívülről ismer.
Vedd le a polcról a szerelmes leveleket,

a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben.

Szavazatok száma: 0

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 8. levél

Beküldte Ady - 2014. július 8.

Borgeby gård, Flädie, Svédország,
1904. aug. 12.

Szeretnék újból beszélgetni Önnel egy keveset, kedves Kappus úr, bár szinte semmi hasznosat sem mondhatok, semmit, ami segítene. Sok és nagy bánat érte Önt és el is múltak. Azt írja, hogy elmúlásuk is nehéz és lehangoló volt. De arra kérem, fontolja meg, nem úgy van-e inkább, hogy ezek a nagy szomorúságok áthatották Önt? Nem változott-e meg lelkében sok minden s nem lett-e Ön is más valahol, lényének valamelyik zugában, mialatt szomorú volt? Veszélyesek és rosszak csak azok a bánatok, amelyekkel az emberek előtt kérkedünk, hogy túlkiabáljuk őket; olyanok ezek , mint a felületesen és ostobán kezelt betegségek: csak lappanganak és kis idő múlva annál félelmesebben törnek ki; felgyülemlenek bensőnkben és élnek, de ez az élet át nem élt, elvetélt és elveszett élet, amelybe bele lehet halni. Ha képesek lennénk messzebbre látni, mint ameddig tudásunk ér és még egy kissé sejtésünk előbástyáin is túl, akkor talán nagyobb bizalommal hordoznánk el bánatainkat, mint az örömöt. Mert a bánat pillanataiban valami új, valami ismeretlen hatol belénk; érzékeink bátortalan elfogódottságban némulnak el, bensőnkben minden meghátrál, elcsendesül és az új erő, amelyet senki sem ismer, hallgatagon pihen a csendben.

Címkék:

Szavazatok száma: 0

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 7. levél

Beküldte Ady - 2014. június 7.

Róma, 1904. május 14..

Kedves Kappus uram,

hosszú idő telt el azóta, hogy legutolsó levelét megkaptam. Ne nehezteljen rám ezért; először munkám, azután más zavaró körülmények s végül betegeskedésem akadályozott újból és újból a válaszban, amelyet nyugodt és jó napjaimból akartam Önnek küldeni. Most megint jobban érzem magam valamelyest (a tavaszelő a maga ártalmas, szeszélyes változásaival itt is erősen érezhető volt), s így hozzájutok, hogy végre üdvözöljem Önt, kedves Kappus úr és amennyire tőlem telik, (hisz oly szívesen teszem ezt) egyet-mást hozzáfűzzek leveléhez.
Amint látja: szonettjét leírtam, mert úgy találtam, hogy szép, egyszerű és a csendes mértéktartáshoz legjobban illő formában született. Azok közül a versei közül, amelyeket eddig olvashattam, ezek a legjobbak ... És most átadom ezt a másolatot, mert tudom, milyen sok fontos és új tapasztalattal jár, ha munkánkat idegen kézírásban látjuk viszont. Olvassa úgy a verset, mintha idegen lenne és szíve mélyén érezni fogja, mennyire Önhöz tartozik.
Öröm volt számomra levelének és e szonettnek többszöri elolvasása; mindkettőt köszönöm.
És ne vezesse tévútra az, hogy van valami Önben, ami magányosságából kikívánkozik. Ha nyugodtan és megfontoltan s mintegy eszközként használja fel, — éppen ez a vágy fog segíteni Önnek abban, hogy magányát nagy területre szélesíthesse ki. Az emberek (konvenciók segítségével) mindig a könnyű, sőt a legeslegkönnyebb megoldást választották; világos azonban, hogy nekünk a nehézre kell igyekeznünk; minden élőlény ezt vállalja, a Természetben a maga módján nő és védekezik minden, önmagából fejlődik sajátossá és mindenáron megkísérel azzá válni, minden ellenállással szemben.
Keveset tudunk, de az a bizonyosság sohasem hagyhat el bennünket, hogy a nehezet kell vállalnunk.
Egyedül lenni jó, mert az egyedüllét nehéz; ha pedig nehéz valami, ez csak eggyel több ok arra, hogy cselekedjük.

Címkék:

Szavazatok száma: 0

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 6. levél

Beküldte Ady - 2014. május 26.

Róma, 1903. december 23.

Kedves Kappus uram,

nem szabad köszöntésemet nélkülöznie, midőn karácsony közeleg és Ön talán az ünnep idején nehezebben viseli egyedüllétét, mint máskor. De ha észreveszi, hogy ez a magány nagy, örüljön neki; mert (így kérdje önmagát) mi lenne a magány nagyság nélkül? Csak egyféle magányosság van s az nagy és nem könnyű elviselnünk: csaknem mindenkinek vannak olyan órái, amikor szívesen elcserélné akármivel, bármilyen közönséges és olcsó közösséggel, a legközelebbivel, a legméltatlanabbal való megegyezés látszatával is...De talán éppen az ilyen órákban növekedik a magány; mert az ő növése is fájdalmas, mint a fiúké és szomorú, mint a sarjadó tavaszok. Ám ez ne tévessze meg Önt. Mégis csak erre van szükség: egyedüllétre, nagy benső magányra. Hogy magunkba mélyedjünk és órák hosszat senkivel se találkozzunk, ezt kell elérnünk. Egyedül lenni, mint ahogy gyermekkorunkban magunk voltunk, mikor a felnőttek közöttünk járkáltak, összefonódva nagy és fontosnak látszó dolgokkal s ők maguk is oly serénynek tűntek, mivel tetteikből semmit sem értettünk. S ha egy nap belátjuk, hogy foglalkozásuk szegényes, hivatásuk megmerevedett és nem függ össze többé az élettel, miért ne nézzünk rájuk továbbra is gyermekként, mint valami idegenre saját világunk mélységéből, saját magányunk tág teréből, amely maga is munka, rang és hivatás?

Címkék:

Szavazatok száma: 0

Marcus Aurelius: Elmélkedések (1. részlet)

Beküldte Ady - 2014. május 26.

...A szomszédos ágtól elszakított ágat szükségszerűen le kell vágni az egész törzsről. Éppen így az ember, ha csak egyetlen embertársával szakít is, ezzel az egész közösségtől elvágta magát. Csakhogy az ágat idegen kéz vágja le, az ember pedig embertársától gyűlöletből, vagy undorból önmaga szakítja el önmagát s nem veszi észre, hogy ezzel egyszersmind az egész társadalomtól elvágta magát. Zeus, az emberi közösség alkotója azonban megajándékozott a lehetőséggel, hogy embertársunkkal ismét összeforradjunk, és így az egésznek újra kiegészítő része legyünk.

Szavazatok száma: 0

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 5. levél

Beküldte Ady - 2014. március 31.

Róma, 1903. okt. 29.

Kedves és tisztelt Uram,

augusztus 29-i levelét Firenzében kaptam meg és csak most felelek rá, két hónap múlva. Bocsásson meg ezért a késlekedésért, de útközben nem szívesen írok levelet, mert a levélíráshoz a legnélkülözhetetlenebb eszközökön kívül többre van szükségem: némi csendességre, magányra s egy nem túlságosan kedvetlen órára.

Szavazatok száma: 0

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz: 4. levél

Beküldte Ady - 2014. március 1.

Worpswede, Bréma mellett, 1903. júl. 16.

Tíz napja lehet, hogy eljöttem Párizsból, nagyon fáradtan és gyengélkedőn, s a nagy északi alföldre utaztam, amelynek tágas rónasága, csendje és éghajlata talán rendbehozza egészségemet. De éppen hosszantartó esős időben érkeztem és a nyugtalan, szeles táj csak ma kezd egy kissé derülni; felhasználom hát ezt az első világosabb percet, hogy köszöntsem Önt, kedves Uram.

Kedves Kappus úr: sokáig válasz nélkül hagytam egy levelét, nem mintha elfelejtettem volna. Ellenkezőleg: abból a fajtából való volt, amelyet újból elolvas az ember, ha írásai közt ráakad s belőle nagyon közelről ismertem meg Önt. A május 2-iki levele volt ez s bizonyára emlékezik rá. Ha most e messze síkságok nagy csendjében olvasom, szép aggódása az életért még jobban megindít, mint ahogyan ezt Párizsban éreztem, ahol minden másként csendül és hal el a túlzott, a tárgyakat is megreszkettető zsivajban. Itt, ahol egy óriási vidék ölel körül s fölötte átzúdulnak a tengerről jövő szelek, itt érzem csak, hogy azokról a kérdésekről és érzelmekről, amelyek a maguk mélységében saját életüket élik, senki sem tud Önnek felvilágosítást adni; mert a legjobbak is elvétik a szavakat, ha azokkal valami hajszálfinomat és szinte kimondhatatlant kell kifejezniök. De mégis hiszem, hogy meg kell találnia a megoldást, ha olyasféle dolgokhoz alkalmazkodik, mint amilyenek most az én szemeimet üdítik fel. Ha a Természethez simul s benne az egyszerűhöz, a kicsinyhez, ami alig látható és oly meglepően naggyá és mérhetetlenné tud válni; ha megvan Önben az apró dolgoknak ez a szeretete és egészen egyszerű szolgaként igyekszik megnyerni annak a bizalmát, ami szegényesnek látszik: akkor az Ön számára is könnyen lesz egységesebb s valamiképpen békültebb minden, talán nem az értelmében, amely csodálkozva hátramarad, hanem legbensőbb éber tudatában és tudásában. Ön oly fiatal még, annyira a kezdet kezdete előtt áll, hogy amennyire csak tudom, arra kérem, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák, vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után , melyek nem adatnak meg Önnek, mivel nem tudná őket átélni. És erről van szó: átélni mindent. Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe. Hiszen lehet, hogy magában hordja az alkotás és alakítás lehetőségét s ez az élet különösen tiszta és boldog fajtája; nevelje magát erre, – de fogadja el nagy bizalommal azt, ami jön, s ha a saját akaratából jön, bensője valamely szükségéből , vegye magára és ne gyűlöljön semmit.

Szavazatok száma: 0

Faludy György: Michelangelo utolsó imája

Beküldte Ady - 2014. február 22.

Üllőd a föld s az égi boltra állván faludy
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

Szavazatok száma: 0

Oldalak

Subscribe to Front page feed